Apu

Nem akarlak elveszíteni!

Péter rázni kezdte a fejét és hátrálni kezdett tőle. Ezt nem akarta elhinni. Döbbentnek, dühösnek és elárultnak érezte magát. De a zűravar semmi sem volt Pán-hoz képest. Szíve olyan gyorsan vert a félelemtől, hogy azzal fenyegetőzött menten leáll. Egész lénye harcolt a vereség, veszteség érzése ellen. Wendy, folytatta, hogy ez természetesen neki is nagyon fájna, de a kislánya érdeképen képes feláldozni a boldogságát. Meg is halna érte.

- Ne! Ezt hagyd abba! – fogta meg egy pillanatra a fejét

Kifújta magát, hogy lenyugodjon. Nem akarta még rosszabbá tenni a dolgokat. Közben, Wendy óvatosan, csitítgatva lefektette az ágyra Jane-t, betakarta és ő is felkelt. Péter odament hozzá és megragadta a vállát.

- Nem teheted! Wendy, nem.

- Nem is tudom, Péter. - mondta Wendy halkan - Nem tudom, ez nekem most túl sok. Nem bírom, Péter. Nem tudom, és nem is akarom.

- Nem.

- Mit akarsz megint csinálni? Megint be fogsz zárni egy ketrecbe?

- Ha arra van szükség, akkor megteszem, madár! Mert nem hagyom azt, hogy elveszítselek! – sziszegte fenyegetően

Wendy megrázta a fejét, összeszorította a fogait, visszatartotta keserű könnyeit. Még soha nem látta a férfi tekintetét olyan sötétként, olyan intenzívként. Dühös volt, heves volt, de megtört, a törés szélén állt. Wendy utálta ezt az okot.

- Az miatt, ami délelőtt történt? Amiért megijesztettem a kislányt? – kérdezte hirtelen, a hangja kissé megrepedt – Hidd el, kérlek! Nem akartam!

- Nem. – mormogta a lány nyugtatóan, tudva már, mennyire megbánta ezt az egészet – Nem. Annak semmi köze sincs hozzá.

- Akkor mi? – csattant fel enyhén a fiú – Wendy nem értem. Pár napja még azt mondtad nekem, hogy az enyém vagy.

- Az vagyok, de Fiona... - halkult el, hangja kételkedést árult el

- Kit érdekel az az ocsmány, vén boszorkány? Ne foglalkozzunk vele! Mi, együtt, sokkal erősebbek vagyunk nála!

Hátra néztek az alvó kislányukra. Wendy arcán lágy mosoly terült el. Péter simogatni kezdte az arcát és kérte, hogy ne hagyják el őt. Mondta, hogy ők számára a legfontosabbak. Átölelte a lányt, aki tétován viszonozta. Péter úgy kapaszkodott a derekába, mintha bármelyik percben elveszítené. Wendy, egy idő után alig tudta eltolni magától. Végigsimított a karjain majd jobb kezével megfogta az arcát. Lehunyta a szemét, miközben mondta, hogy jól van, nyugodjon le. Pán félelemmel a hangjában mondta neki, hogy nem akar újra magányos lenni. Nem, főleg most, hogy itt vannak neki. Wendy megrázta a fejét és megnyugtatta, hogy nem lesz ez így. Később az ágyon feküdtek, Jane pedig rajtuk. Wendy feje, Péter vállán feküdt. Felnézett rá és mondta, hogy holnapután már ki is engedik. Péter elmosolyodott majd adott egy csókot a homlokára. A lány kikelt az ágyból, miután Jane-t óvatosan, Pán mellkasára fektette. Mosdóba akart kimenni. Péter megkérdezte, hogy kell e segítség. Wendy fárasztó mosollyal félig visszafordult felé.

- Tudok egyedül is pisilni, Péter, köszönöm.

A fiú mókásan felnevetett. Miközben Wendy a mosdóban volt, addig a baba elkezdett ébredezni. Nyála kifolyt apja nyakkendőjére, de nem érdekelte. Az apja mosolyogva lenézett rá, miközben simogatta a hátát. Mókásan köszöntötte a lányát, miközben felült vele. Jane még álmos fejet vágott, így pedig még aranyosabb és vicces volt.

- Örülök, hogy felébredtél, hercegnőm! – köszöntötte vigyorogva

Jane feltámaszkodott apja mellkasának a segítségével, ránézett majd hirtelen elkezdte sikítva csapkodni a mellkasát és az arcát. Péternek le kellett hunynia a szemét az ütésektől. Wendy ijedve kilépett kislánya kiáltásaira és döbbenten látta, ahogy pofozza az apját. De elégedetten elmosolyodott aztán. Pán megérdemelte, amit lányától kapott.