Apu

Az álom mögött

Két nap múlva, Wendy a kislányát öltöztette, miközben mindenféle vicces pofákat és puszikat küldött neki. Bár mondjuk nem mindig volt ez jó, mivel nevetés közben a kislány rugdosott és kapálózott így kicsit nehéz volt felöltöztetni. Próbálta azt mutatni neki, hogy az apjával minden rendben van köztük. Közben Péter már kint várta őket. Mikor kiértek várta, hogy nekiadja a kislányt. De lehervadt a mosoly miközben a táskát adta át neki, amiben a dolgai voltak, miközben bezárta az ajtót. Mogorván megkérdezte, hogy miért is kell orvoshoz vinni. Hisz nincs semmi baja. Ő megrázta a fejét majd mondta, hogy ez csak egy szokásos kivizsgálás. A babáknak gyakrabban kell menniük, hogy nincs e semmi bajuk. Mikor megérkeztek, még voltak páran előttük. Addig Wendy levette kislányáról a rózsaszín egész téli ruháját, ami alatt egy rugdalózó volt, és elővette neki az egyik kisebb takaróját. Péter bosszúsan leült a székre, miután kigombolta a kabátját. Az ottlévő szülök közül nem egy embernek szorult el a torka, mikor meglátták Pán Pétert, aki elégedetten elmosolyodott, amikor látta milyen rémülten is néznek rá. Türelmes ember volt, de most, hogy a kislányáról volt szó, nem nagyon megy neki. Ráadásul az egyik gyerek elkezdett sírni. Wendy remélte, hogy ez nem fog átjutni Jane-re. De szerencsére nem. Ritkább volt az eset, amikor könnyen elsírja magát. Ránézett a lányára, aki kíváncsian nézegetett a szobában. Mikor meglátta, hogy az apja is nézi, elmosolyodott és felé kezdett el nyúlni. Az anyja ezt természetesen észrevette és nem akart veszekedni itt vele a rendelőben, hogy márpedig nem foghatja meg, így halvány mosollyal az arcán átadta neki. Pán arcán elégedett mosoly terült el. Nehogy már, engedélyt kell kérni ara, hogy megfoghassa a saját gyerekét. Mikor bementek akkor is nála volt, de akkor már Wendy visszavette. Nagy nehezen. Halkan ott veszekedtek egymással. Mondta neki, hogy nem lesz semmi baj. Pár perc és végeznek is. Le kellett vetkőztetnie pelenkára és lefektetni az orvosi ágyra. Az orvos az egyik oldalán a másikon pedig az anyja és az apja, hogy a kislány ne érezze magát idegen környezetbe. Wendy a fejét simogatta és szélesen mosolygott rá. Péter végig gyűlölködő tekintettel figyelte az orvost. Mikor az orvos befejezte az általános vizsgálatot felvette és megdicsérte, hogy ügyes volt. Péter is elmosolyodott és megsimogatta a kicsi hátát. Aztán felvette a rózsaszín rugdalózót és visszaadták rá.

- Uram, még nem végeztük, a kislánynak még hátra van egy vizsgálata.

- Mi? És ne parancsoljon nekem! – kapta fel azonnal a vizet

- Péter, igaza van. Fejezd be. – nézett felé egy sóhajjal

- Mi? De Wendy...

Torkán akadt a szó, mikor az orvos kezében meglátta az öt centis injekció tűt. Hevesen, szarkasztikus mosollyal megrázta a fejét. Wendy sem volt odáig az ilyen pillanatokért mikor a kislányának fájdalma volt. Neki sem könnyű, volt is olyan hogy jobban sírt, mint a gyerek, de ezt Jane érdekében kell tenni, hogy ne kapjon el semmi fertőzést vagy vírust. Leült a székre és az ölébe ültette a kislányt, Péter pedig odaállt melléjük.

- Ő az én lányom, Wendy! Nem történhet vele, semmi ilyen! – makacskodott tovább

- Péter, ez Jane érdeke! Kérlek, fejezd be ezt. Hagyjad, hogy a doktor csinálja a feladatát!

Mondta, hogy nyugodjon meg, csak egy pillanatig tart az egész. Ahogy mondta, egy erős kislány. Wendy a kisbabát a mellére fektette, hogy ne lássa a tűt majd adott egy puszit a fejére. Neki is nagyon rossz volt, minden egyes alkalommal mikor oltásra kellett hoznia. Megszakadt a szíve mikor sírni hallotta. Nyilvánvalóan akkoriban nem voltak ilyenek, hogy oltás, így Péternek nem kellett ilyenen átesnie. Az orvos befújta Jane lábát érzéstelenítővel majd mókásan elvigyorodott.