Apu

Betegségben és egészségben

Jane-t berakták a kiságyba, ők pedig kimentek a kertbe. Március eleje volt, a nap sütött, de még mindig hideg volt. Mivel Wendy tudta, hogy itt nem lesz semmiféle nyugodt megbeszélés. És nem akarta, hogy a kislány megint megijedjen. Még az kellene, hogy a saját anyjától is féljen. Követelően mondta, hogy most azonnal mondjon el neki mindent, hogy értette, amit mondott, mit akar még attól a nőtől. Mert neki már teljese elege lett belőle. Nyugodtan akar élni, de se Fiona, sem ő nem engedik meg neki. És neki erre semmi szüksége. Péter sóhajtott.

- Tudom, hogy ott voltál a boltban. Az elejétől fogva. – kezdte ezzel

- Az engem nem érdekel, hogy tudtad, ott vagyok. Engem a magyarázatod érdekel, Péter!

- Mégis miféle magyarázatod vársz tőlem? Nincs mit megmagyaráznom! – emelte fel ő is a hangját

- De igen is van! Mi az, hogy birtokolsz engem? Én nem vagyok tárgy! Én egy független nő vagyok! Talán Fiona-t birtokolhattad, de engem nem! Ki tudja, hogy még mit csináltatok, mikor elmentem!

- Ó kérlek! Legalább te ne gyere ezzel! – kiabálta – És komolyan azt hiszed, hogy én megcsaltalak vele? Te ennyire nem bízol bennem? Ez nagyon fájt, Wendy!

- Neked fájt? Amikor az én érzelmeimmel játszol már ki tudja hányadszorra?

- Mégis ki mondta neked, ezt a baromságot? Én egy ilyet szóval sem mondtam!

- Ezelőtt is sokszor megtetted velem, nem nehéz elhinni, hogy most is megteszed!

- Én őszintén bevallottam neked az érzéseimet! És ezt kapom hálának? Bocsánatot kértem tőled. Vigyáztam a kislányra, míg te kórházban voltál. Gondját viseltem. Mégis mit vársz még tőlem?

Mindkettejük szeme csillogott a dühtől, méregtől, a fájdalomtól és a mérhetetlen csalódástól. Wendy lenézően megkérdezte, ha már annyira nem érdekli, akkor miért ment oda. Péter már csak nevetni tudott ezen az egészen. Egyszerűen azért, mert az gondolta, biztos róla lesz szó. És igaza lett. Azthitte, hogy fenyegetni fogja, de ilyet nem mondott neki. Végül is, Fiona-nak az is a célja, hogy őket eltűntesse és Pétert megszerezhesse. De Péter mondta, hogy ez soha nem fog megtörténni. Wendy ironikusan elmosolyodott miközben félrenézett. De, így lesz, ha továbbra is találkozgat vele. Előbb vagy utóbb vissza fognak térni a régi érzések. Péter arcán egy hihetetlen vigyor terült el.

- Tudod, szeretem, hogy helyettem gondolkodsz.

- Miért? Te talán nem ezt szoktad tenni?

- Tudod mit Wendy! Nem csak neked van eleged! Mert én is már torkig vagyok azzal, hogy nem bízol bennem! Így is elég mindenki utálata, nem hiányzik még a tied is.

- Én, nem utállak csak már belefáradtam ebbe! Megmondtam Péter, el foglak hagyni, ha továbbra is ez fog maradni.

- Ezt most vegyem fenyegetésnek? – kérdezte ördögi mosollyal

Péter olyan dühös volt már, hogy még arra sem volt ideje, hogy kétségbeessen. Wendy lesütötte a szemét és azt mondta, hogy vegye, aminek csak akarja majd bement a házba és becsapta maga mögött, az elhúzható ajtót. A fiú kiáltotta a nevét, hogy jöjjön vissza.

- Hagyjál békén, Péter! Nem érdekelsz! – kapott vissza egy dühös kiabálást

Pán hihetetlenül az oldalába csapott. Kezével, töprengve megdörzsölte a száját. Azt gondolta, hogy kell neki egy kis idő. Akkor talán belátja, hogy nem csak neki lehet igaza az életben. Ő eltűnt, Wendy pedig sírva borult le a földre a falnak támaszkodva. Szemét eltakarva sírt. Miért nem tud már boldogan élni? Állandóan csak ezt kell eltűrnie, hogy szenvedjen, más pedig örömtelien nézze ezt. Fiona tehet az egészről. Az a hülye liba. Gideon-nak, annak az átkozott fiúnak miért kellett visszahoznia. Ha nem tette volna meg, akkor boldogan tudnának élni. Ő is olyan, mint az apja. Velejéig romlott. Nem is tudja. Belle, hogy tudja elviselni. Lenézett a nyakára, ahol ott csillogott a madaras nyaklánc, amit Pétertől kapott. Kezébe vette a medált és azt nézegette. Ugyanolyan állapotban volt, mintha csak tegnap kapta volna.