Apu

A döntés

Wendy mondta Emmának, hogy a pótkulcsot megtalálja a lábtörlő alatt. Úgy gondolta, hogy Jane holmija mellett Wendy-jét is összeszedi. Úgy is hamarosan kijöhet a kórházból. Mikor belépett a lakásba csodálkozására rend uralkodott. Ami megkönnyebbülés volt neki is. Bement a hálószobába és elkezdett pakolászni. Nem sokkal később, mikor babaruhákat hajtotta össze nemkívánatos társasága lett, Pán jelent meg. Haragosan megkérdezte, hogy mégis mit csinál lánya dolgaival. A seriff felsóhajtott majd ellent nem tűrő hangon azt mondta, hogy Jane a mai éjszakát náluk tölti. Péter felnevetett. Nincs az az Isten, amiért engedi, hogy lánya annak az iszákos kalóz közelébe legyen. Emma felhúzta a szemöldökét és mondta, hogy ez egyáltalán nem ő dönti el.

- Még szép, hogy én döntöm el, az apja vagyok!

- Ezt Wendy döntötte el, nem én! – húzta fel szemöldökét

Péter arcáról lehervadt a mosoly. Swan berakta az utolsó ruhadarabot majd minden további nélkül elhagyta a lakást. A fiú egy pillanatig még állt ott, aztán mérgesen beleütött a falba. Killian már otthon volt mikor megérkezett. Egy csók után megkérdezte, hogy mi ez a holmi. Miközben lerakta a táskát a kanapéra, mondta, hogy a mai éjszakát Jane itt tölti. De az is lehet, hogy a következőt is.

- Mit csinált már megint az a fiú?

- Megijesztette Jane-t, és Wendy egy ideig nem akarja a közelébe engedni. – magyarázta

- És nem lesz kiakadva, hogy itt van?

- Én vagyok Wendy nevelő anyja, én állok utánuk a legközelebb, most hogy a testvérei elmentek és Gold-ot meg sem lehet említeni. És ha Pán jót akar magának nem tesz semmit! – mondta ellent nem tűrő hangon

Killian egyetértően bólintott majd barátnőjét átkarolva magához húzta. Jane édesen szuszogott Wendy mellkasán, aki lágy mosollyal nézte. Kicsit úgy érezte magát, mikor először a mellére fektethette szülés után. Az volt élete legboldogabb pillanata, mikor először a karjaiba foghatja. Nem sokáig sírhatott örömében, mivel alig, hogy odafektették a mellkasára, felléptek nála a bajok. De ahogy ott feküdt, sírt, amiért ki kellett jönnie a meleget és biztonságot adó fészkéből, véresen és maszatosan, érezte azt az anyai köteléket, azt a szeretetet, amit senki és semmi sem tud elválasztani. Mikor felébredt, azt se érdekelte mi történt vele, csak újra karjaiba akarta tartani. Fel akart kelni, hogy megkeresse, de Emmáék nem engedték neki. De mikor egy óra múlva behozták neki, a boldogságtól és a meghatódottságtól elkezdett sírni és a szájához kapta a kezét. A kis drágája, aki alaposan be volt bugyolálva, lágyan szuszogott. Egy igazi kis angyal volt, csak az Úr szárnyak nélkül küldte őt hozzá. Lenézett az alvó kislányára, aki egy kicsivel már nagyobb lett születése óta. Tényleg csoda, hogy vele lehet. Újabb puszit nyomott a fejére. Már el se tudta képzelni az életét nélküle. Most már örül, hogy akkor a szigeten megtörtént közöttük.

- És most vissza a ketrecbe. – sziszegte kegyetlen hangon

Wendy lenézett, miközben hallkan sóhajtott. Akár bűntudat volt, vagy szomorúság, egyet tudott, nem akart vitatkozni vele. Péter újra felszólalt, amire azthitte, hogy mérgesen fog szólni, igyekezzen, de ehelyett teljesen mást mondott.

- Bár... - kezdte miközben szemeivel figyelmesen nézte Wendy testét – Ha jobban belegondolok, nem kell azonnal visszamenned. – mondta majd lassan elindult a lány fele

- Ne. – mondta halkan, hangjában félelem hallatszódott, miközben felállt

- És pazarold el azt a lehetőséget, hogy hosszabb ideig kint legyél a ketrecből? Wendy, meg vagyok lepődve! – mondta azzal a titokzatos mosolyával, bár még mindig ott volt bennünk a sötétség – Egyébként is, már hosszú ideje nem tudtad kinyújtani a lábad.