|Emléked Fogságában|

Első

Amerikai Egyesült Államok, Kalifornia délelőtt 11:05

A börtön szar. Ártatlanul börtönben lenni még szarabb. Nem hallottam a bíró szigorú tompa hangját, nem figyeltem a kiegyensúlyozott beszédjére, nem akartam hallani a törvénykönyv szavait, és nem akartam lélegezni. Ártatlanul álltam, megsebzetten vártam, hogy kimondják a nyilvánvaló ítéletet, ami két évtől nyolc évig terjed. Összehúzott szemekkel, kicsit sajgó szívvel néztem a csuklómra erősített fém bilincseket, a pecsétet, ami aláírta a jövőmet és megfosztott a szabadságomtól. Kérdezem én, hogy miért? Miért állok sárga rikító ruhában, miért kötöttek láncokat a bokámra, miért állnak mögöttem fegyveres őrök arra várva, hogy a rabszállítóhoz vigyenek? Megannyi kérdés merült fel bennem. A bíró még mindig a beszédjét mondta, szigorú keretes szemüvege mögött hűvös tekintete követte a törvény szavait, néha pedig lapozott a könyvben. Az ajkamat résnyire kinyitottam, szemet összehúztam és a kezemet néztem. – Istenem – homályosan láttam a padlót, a hangok tompák voltak, a fülem zúgott, a szívem hevesebben vert. A másodpercek gyorsan teltek, az ítéletem pedig egyértelmű volt. Láttam, hogy a bíró feláll, lassan pillant felém, bár nem tudtam megemelni a fejem. Miért nézzek a szemébe? Miért nézzek szembe az igazságtalansággal? Úgysem tehettem semmit. Mindenki felállt, csak én nem akartam, ezért vállamnál fogva kényszerítettek. Fél szemmel pillantottam előre, különben elvoltam azzal, hogy a kezemet néztem. Tiszta volt. Nem tapadt bűn hozzá, nem érintett olyan dolgot, amit nem kellett volna. Nem bántottam vele senkit és nem volt szüksége a kényszer bilincsre. – Az esküdtbíróság és a jelenlévők körében a rám ruházott hatalommal fogva Aaron Díjazt bűnösnek találom és nyolc év szabadságvesztésre ítélem – könnyes szemmel néztem, hogy végső ütést mér a sötét asztalra, majd biccentve jelzett, hogy vihetnek. Nem akartam lépni, nem akartam ártatlanul börtönbe kerülni. A szabadságot akartam, azt akartam, hogy friss levegő érje a mellkasomat, vágytam arra, hogy a reggeli napfény sugarai engem érjenek először. Még is erőszakos kezek köré kerültem, és miközben mindenki állt, addig engem a kijárathoz kísértek. Egyszerre volt ijesztő és bizonytalan érzés. Mögöttem két fegyveres őr követte minden mozdulatomat, az emberek fejüket rázták. Az emberek közt ő is jelen volt. A nő, aki miatt nyolc év szabadságvesztést kaptam. Lassított felvételben láttam, hogy szemembe nézve remegő kezekkel húzza magára fekete blézerét, a tekintete vörös volt a maró könnycseppek miatt. Az arca sápadt volt, a történtek után lefogyott, én minden másodpercben csak jobban húzta maga köré ruháját. Mintha ettől biztonságban lenne, mintha egy láthatatlan falat emelt volna maga köré. Láttam, hogy sokkban van, remegett és mindvégig a szemembe nézett. Előtte sétáltam el, színtelen ajkát résnyire kinyitotta, ezért megtorpantam. Összehúztam a szemem, végig néztem a karcsú gyönyörű nőn, akinek nemcsak az életére törtek, de elvették tőle az egyetlen értékét. Elvették az ártatlanságát. Néztem, hogy összeszorítja ajkát, majd lassan megszólal.

- Remélem, hogy a börtönben fogsz megrohadni – lesütöttem a szemem, végig néztem rajta, majd biccentettem neki. Erőszakkal húztak tovább, és vállamnál fogva vezettek a rabszállító autó felé, ami már várt rám. A lépéseim lassabbak lettek, mintha egy mázsa súlyt húztam volna magam mögött. A felismerés, hogy tényleg börtönbe megyek arra késztetett, hogy álljak meg, hogy utoljára szívjam be a friss levegő illatát. Ha ártatlan vagy és elveszik tőled azt, amihez jogod van, érthető, hogy dühös vagy és bosszúra szomjazol. Érthető, hogy megváltozol és kezet fogsz a fájdalommal, kínlódással és a bezártsággal. Lehúzom ablakom redőnyét, falat emelek magam köré, képzeletben búcsút intek a világnak, hiszen nyolc év vár rám. Mit tehetnék, ha a büntetésem kiszabták? Miért mondjam, hogy nem nyúltam hozzá ahhoz a nőhöz? Miért ellenkezzek és miért könyörögjek szabadságért, ha a törvény már döntött? Mit sem ér a szavam, semmit nem ér a tettem, hiszen a törvény mindenki felett uralkodik. Ezért törődtem bele, ezért nem pillantottam a testvérem könnyes szemébe, ezért néztem a csuklómra rögzített bilincset, és ezért mosolyodtam el. Mert tudtam, hogy bármit tennék, az nem segítene a helyzetemen, tudtam, hogy nincsen remény. A rabszállító autó kétszárnyú ajtaját oldalra nyitották, minden lépésemmel közelebb a sötétség és a rácsok. Vajon milyen lesz ott bent? Lesznek ellenségeim? Fognak bántani?