"A börtön szar. Ártatlanul börtönben lenni még szarabb. Az életem igazságtalan és veszélyes.
A jövőm törékeny és kilátástalan, a jelen pedig a földi poklot jelenti számomra. Legnagyobb értéket a levegő jelenti számomra, bár a cellám rácsai mögött et...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ariana őzikék jellemére hasonló mozdulatokkal menekült a házból. Szapora futással ugrott neki a főbejárat kilincsének és levegő után kapkodva próbálta kinyitni az ajtót, de nem járt sikerrel. Én a kanapén ültem és nyugodt kiegyensúlyozott mozdulattal helyeztem keresztbe a lábam és mosolyogva néztem, hogy kitör belőle a sírás és az ajtónak feszített keskeny testével próbálja kinyitni a bezárt ajtót. Elvarázsolt az őszinte szépsége, a tekintetéből sugárzó félelem és düh keveréke. Öltözéke nem volt kihívó, egyszerű farmer volt rajta fekete pólóval, haját egyszerűen összekötötte. Miért van az, hogy ő itt a legszebb? Miért van az, hogy nem visel csinos ruhát, mégis szebb bármelyik nőnél? Úgy gondoltam, hogy véget vetek a szenvedésének és közelebb sétálok hozzá, hogy elmondjam a tervemet, de annyira megijedt tőlem, hogy nem engedett közelebb magához. Könnyes tekintete szikrákat szórt, a félelem miatt ráncok jelentek meg a homlokán és kétségbeesetten kipirult az arca. Nem élveztem a szenvedését, de nem volt bűntudatom. Soha nem bántottam ezt az ártatlan nőt, nem is lettem volna rá képes. Rosszkor voltam rossz helyen, ez miatt pedig engem találtak meg, és miközben nem volt rajtam póló, teljesen nyilvánvalónak tűnt, hogy én tettem. A sors nem állt mellettem azon a napon, de ígérem, hogy bosszút állok a valódi tetteseken, de előtte... elveszek tőle nyolc évet. Nyolc évet nyolc évért. – Hiába. Zárva van – hátam mögött kulcsoltam össze a kezem, és miközben fejét az ajtónak támasztotta addig remegő testtel fordult felém.
- Mit akarsz te tőlem? – üvölteni akarta, de alig jött ki hang a torkán. Sebzettnek tűnt, de engem jobban érdekelt az, hogy meghallgasson. – Nem volt elég az, amit megkaptál? – úgy bújt az ajtóhoz, mintha ezzel átléphetne egy másik dimenzióba. A baj csak az volt, hogy sarokba szorítottam. Távolságtartó volt, de ha menekülni szeretne akkor kénytelen lesz elmenni mellettem, ami azért nem bizonyult jó döntésnek, mert egy karnyújtással eltudnám kapni őt. – Nem volt elég az, amit elvettél? – kérdezte kétségbeesetten. Tudtam, hogy bármit mondok neki, azt nem fogja elhinni, ezért nem is próbálkoztam azzal, hogy mentsem magam. Terveim voltak vele. Komoly terveim, de ehhez az kell, hogy megbízzon bennem.
- Biztos megfordult már a fejedben az, hogy miért vagy - itt néztem végig rajta.
- Ne bámulj! Ne bámulj! – kiabálta sírva. Ekkor a szemem elé helyeztem a tenyerem és hunyorogva megrántottam a vállam.
- Így jobb?
- Engedj el!
- Az nem fog menni!
- Ezt nem teheted! Hívom a rendőrséget!
- Ha megemlíted nekik a nevem még meg is fogom köszönni – utaltam arra, hogy a rendőröknek sincs hatalmuk a nevem felett. – Fogadd el, hogy itt maradsz – mivel idiótának éreztem magam, a kezem magam mellé helyeztem és a lány angyali szemébe pillantottam. Tetszett, hogy puha telt ajkát sírásra görbíti, hogy minden második percben remegő kezekkel próbálta kinyitni az ajtót, bár nem szerettem a hosszú távú hisztit. – Nem akartam elmondani, mert úgysem hittél volna nekem, de csak így fogod megérteni, hogy mik a terveim veled – be sem tudtam fejezni, mert a lány egy hírtelen mozdulattal futott el mellettem. Normál körülmények közt utána nyúltam volna, de soha nem fogok hozzáérni. Ennek a nőnek elvették az életét, én pedig tisztelem és óvom őt annyira, hogy érintésemmel nem ébresztem fel benne az emlékeket. Még magamnak is megígérhetem, hogy bármennyire szeretnék létrehozni vele testi kontaktust, nem fogok hozzáérni.
