|Emléked Fogságában|

Harmincadik

Furcsa, hogy az emlékek mennyire hatással voltak rám. Emlékszek amikor kicsik voltunk, hogy Marco és én fára másztunk és versenyeztünk, hogy ki ér fel előbb a tetejére. Én mindig leestem, Marco pedig büszkén kapaszkodott a tetején és nagyképűen vigyorgott le rám. Szabadulásom után annyira el voltam foglalva, hogy eszembe sem jutott az, hogy nekem valahol van egy testvérem, akire régen mindig számíthattam. A kapcsolatunk az évek alatt megsemmisült és megkopott. Nem tudom, mikor mentünk csúsztunk ennyire szét, de hatalmas fájdalmat éreztem a mellkasomban, miközben a sofőr behajtott Marco birtokára. A saját ízlése szerint élt itt. Luxus stílusú egyedi tervezésű faház és autógarázs nézett vissza rám. Ez nem egy egyszerű faház volt, annál sokkal tágasabb, kényelmesebb és a saját ízlése szerint lett berendezve. Idejét sem tudom annak, hogy mikor jártam itt utoljára. Keserű könnycseppek szöktek a szemembe, miközben leparkoltunk a bejárati ajtó előtt. Nehezen sóhajtottam fel, tenyeremmel végigsimítottam a combomat, hogy erőt gyűjtsek. Dario mellettem ülve ráérősen pipázott, közben a bejárati ajtót kémlelte. - Hogy történhetett, Dario? - csóváltam szomorúan. - A testvérem volt - húztam fel a szemöldököm. Tekintetemmel a combomat fürkésztem, nem akartam elhinni, hogy a testvérem hallott. Megéreztem, hogy baj van, de nem számítottam a legrosszabbra. Felsóhajtottam, időt húztam mert nem akartam bemenni. A saját rémálom várt az ajtó mögött, az igazság, hogy a testvérem tényleg elment. Nem készültem fel rá, de tudtam, hogy az élet megy tovább. - Szerinted sokat szenvedett a halála előtt? - miközben Dario a ház felé pillantott, és könnyes szemmel fürkésztem a tenyeremet.

- Ó! Hát...szerintem határozottan túlélte - Dario a ház felé bökött, én pedig azonnal oda fordultam. - A testvére most dob ki egy holttestet az ablakon! - szinte lassított felvételben láttam, hogy Marco egy erőteljes mozdulattal lelökött egy férfit az erkélyről. A férfi teste egyenesen a medencébe zuhant. A tiszta átlátszó vízben sűrű vér jelent meg, ami körbe ölelte a víz felszínén lebegő holttestet.

- Tudhattam volna... - fejemet csóválva kiszálltam az autóból, farkasszemet néztem Marcoval, aki egy fejbiccentéssel behívott a házába. A széles hátát fürkészve keserűen elnevettem magam. - Szépen átvertél, testvérem! - sétáltam fel a lépcsőn, majd kopogtam a bejárati ajtón. Zerra nyitott nekem ajtót, aki kicsit feszült volt. A nappaliban ácsorogva az orromba szökött a testvérem illata, ami nagyon hiányzott, de nem mutattam ki. A padlón holttestek egyforma fehér lepedőkkel voltak letakarva. A drága antik vázák szilánkokban hevertek a padlón, a kanapéból egy vastagabb katonai kés állt ki. A kristály csillár szintén apró szilánkokban hevert a padlón. Ekkor összeráncoltam a szemöldökömet, mert az egyik fehér lepedő alatt nyöszörgött valaki. - Mi a pokol.... - izzadva és remegő léptekkel sétáltam a letakart test felé. Minden lépésem közben megremegett a térdem. Nekem soha nem volt idegzetem a testvérem játékaihoz, de ez most teljesen kiverte nálam a biztosítékot. Lassan hajoltam a test felé, de ekkor hirtelen valaki pisztoly golyót eresztett a fejébe. Akkorát ugrottam, hogy a szívem majdnem kiugrott a helyéről. - Istenem! Szent ég!! Mi történt itt?! - pillantottam a lépcső felé. Marco pisztollyal a kezében sétált le. Miután tudatosult benne, hogy nem maradt több élő személy a támadói közül, a fegyvert az öve alá csúsztatta. Szemtől szemben álltam Marco Díjazzal, kinek hírneve minden embert vagy rettegésre vagy sírásra késztet. Marco nem egy átlagos ember volt, óh...dehogyis! Marco Díjaz több szempontból is egy olyan személynek számított, amit még senki nem tudott megfejteni. Rajta nem lehet kiigazodni, mindig más személyiséget ölt magára. Furcsa érzés volt a szemébe pillantani, de a szívem mélyén éreztem, hogy hiányzott. - Szépen átvertél!