"A börtön szar. Ártatlanul börtönben lenni még szarabb. Az életem igazságtalan és veszélyes.
A jövőm törékeny és kilátástalan, a jelen pedig a földi poklot jelenti számomra. Legnagyobb értéket a levegő jelenti számomra, bár a cellám rácsai mögött et...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Takaróba burkoltam a testem, szorosan magamra húztam és összeszorítottam a combomat. Éreztem, hogy ver a víz, a fülledt meleg anyag alatt melegem volt, de nem mertem megmozdulni. Az óra megütötte az éjfélt, de én éberen mint a bagoly pislogtam némán és fürkésztem a falra vetített utcai lámpa tompa fényét. A paplanra szorított kezem remegett, a hajam pedig a homlokomra tapadt. Álmatlan éjszakák és rémálmok gyötörtek, amióta az a rohadék börtönbe került. A történtek még mindig hatással voltak rám. A sebek nem gyógyultak be, a testemen lila és zöld foltok még mindig jelen voltak. Némán fohászkodtam, hogy végre eltudjak aludni, de rettegtem a saját lakásomban, a saját ágyamban a kutyám mellett, aki mindig, most is hegyes fülekkel fürkészett engem. Az arcomat kicsit kidugtam a paplan alól, hogy levegőt tudjak venni, bár sokszor az kívántam, hogy bárcsak megfulladnék. Egy héttel ezelőtt szörnyű dolog történt velem, és nem volt rám jó hatással. Szavakkal nem lehetett kifejteni azt, hogy mit éreztem ebben a pillanatban. Minden apró neszre összehúztam a szemem, magamhoz szorítottam a takarót és magzatpózba hajolva imádkoztam, hogy az emlékeim tűnjenek el. De az emlékek mindig velem voltak, mindig a fejemben voltak. Hallottam hangokat, láttam foltokat és még mindig hallottam a kétségbeesett üvöltésemet, miközben az avarban a levelek között kiabáltam segítségért. – Istenem...ne... nem akarok emlékezni, kérlek... - szememre húztam a vastag takarót, az anyag így is átázott a könnyeimtől. A történtek fizikailag és lelkileg is megráztak. Lehetetlen volt feldolgozni. Lehetetlen volt elfelejteni és tovább lépni. Hozzám értek. Megfosztottak a ruháimtól. Erőszakosan lefogtak és kihasználták a nőieségemet. Még mindig a történtek hatása alatt voltam. Sok gyógyszert és nyugtatót szedtem. Éjjel nappal az ágyban fekszek, néha még pisilni sem merek elmenni. A nővérem az egyetlen olyan ember, akit közel engedek magamhoz, de ezen kívül utáltam mindent. Élőt, mozgót, halottat, de még pillantásokat is megvetek. Minden arra az éjszakára emlékeztett, minden arra emlékeztett, hogy bántottak, lefogtak és... - Nagyon félek – kezemet a lábam közé vezettem, tenyeremet óvatosan vezettem a bugyim felületére és rászorítottam. Nem voltam jól. Gazember áldozata lettem, a történtekbe pedig belebetegedtem. Éjjel nappal csak a konyhában és a szobámban vagyok, mert nem tudom elviselni az embereket. Az ártatlan és gyenge testem mocsok áldozata lett. Azóta az éjszaka óta minden eltört bennem, és elvesztettem az életem értelmét.
Szerelem...
Boldogság...
Család...
Szerető férj...
Nem leszek képes arra, hogy közel engedjek magamhoz valakit... egy férfit pedig főleg nem. Az éjszaka óriási traumaként ért, pecsétet nyomott a jövőmre és szétszedte az egyetlen dolgot, amiben hittem. Most már semmiben nem hiszek. Az az egy dolog nyugtatott, hogy elkapták a tettest és börtönbe zárták. Ha nem undorodnék tőle, akkor azt mondanám, hogy a világ legjóképűbb férfiját csukták rácsok mögé. Még mindig emlékszek a tegnapi tárgyalásra. Annyira megkönnyebbültem amikor kimondták a nyolc évig terjedő ítéletet, hogy kapaszkodnom kellett a nővérembe, mert majdnem összeestem. Abban a pillanatban éreztem, hogy majd ott mindent visszakap az élettől. Hiába látszott ártatlannak, hiába csillogott a szemében az az átkozott könny, hiába nézett a szemembe, mikor tudtam, hogy tönkre tette az életem.
„Remélem, hogy a börtönben fogsz megrohadni"
Az utolsó szavaimat remegve és indulatosan köptem ki, de láttam rajta, hogy nem lepődött meg.
A tárgyalás után azonnal haza jöttem és befeküdtem az ágyba. A nővérem tudta, hogy nehéz időszakon megyek keresztül, arra is figyelmeztetett, hogy nagyon nehéz lesz elfelejteni az emlékeket. De megígértem neki, hogy összeszedem magam. Azt még nem tudom, hogy mikor, nem tudom, hogy mikor leszek képes lábra állni, de megígértem neki, hogy gyógyulni fogok.
Másnap reggel lassan sétáltam a fürdőszobába. A tükörrel szembe megálltam és kicsit lehúztam a selyem köntösömet a vállamnál. A keskeny vékony vállamon vörös kezek lenyomatai éktelenkedtek és zöld foltok vették körűl. Gyorsan magamra húztam, majd védelmezően összekuporodtam és száraz torokkal megráztam a fejem. A történtek után minden nehéz volt. A meztelenkedés tabu témává vált nekem, mert ép ésszel nem tudtam feldolgozni a változást a testemen. Elvesztettem. Minden értékemet elvesztettem. Még mindig fájt, minden lépésemnél fájt a lábam közt az érzékeny rész. Sérült. Sérült fizikailag. Sérültem lelkileg.
Reggelire átjött a nővérem és készített reggelit. Sonja hallkan tevékenykedett a konyhában, én addig pizsamában és vizes hajjal ültem a kanapén. Vastag takarót húztam a testem köré... mintha ezzel megtudnám védeni magam. Azon az éjszakán sem tudtam... akkor most, hogy tudnám? Az emlékek nem bántanak, csak szétszedik az embert. Sonja palacsintát sütött. Tetszett az illata, de felfordult a gyomrom. – Képzeld el, hogy a cég, ahol dolgozok egy nagyon jó kampányt indított – zöld íriszével kíváncsian pillantott rám, szív alakú arcára enyhe pír ült ki. Tudta, hogy napok óta szótlan vagyok, csak akkor beszélek, ha muszáj. – Ez a kampány igazából nagyon hasznos és jó lehetőség! Fákat fogunk ültetni egy idősotthon épülete elé – miközben a forró palacsintát tányérra csúsztatta, addig én lassan bólintottam, de nem mondtam semmit. Kicsiket pislogva néztem a gőzt, ami felszabadul a friss forró palacsinta tésztákból. – Figyelj Ariana – sóhajtotta. Mivel ismerem a tekintetét, tudtam, hogy ARRÓL a dologról szeretne beszélni, de én képtelen voltam megszólalni. – Öt kilót fogytál azóta... - rázta meg a fejét. – Jobban oda kéne figyelned magadra! Csont és a bőr vagy – néztem, hogy a forró palacsintákat nutella krémmel és szamóca lekvárral keni meg. A kettő darab feltekert palacsintát virág mintás tányéron felém hozta, letette a régi fa dohányzóasztalra és sápadtan a szélére ült, de én nem nyúltam a reggelimhez. – Mondj nekem valamit, Ariana – kérte hallkan. – Beszélj az időjárásról, simogasd meg a kutyádat, vagy csak mosolyogj egyet! Én csak látni akarom, hogy van benned még kitartás – angyali hangja volt, együttérző tekintete és mindig megjelentek ajka mellett azok az aranyos nevetőgödrök. Igaza volt a nővéremnek, de minden mozdulat, minden pillantás és illat felidézi bennem az éjszakát amikor az a férfi felettem támaszkodik és... a fülemre szorítottam a kezem és összehúztam a combomat.
- Istenem... tűnj innen! Takarodj – kétségbeesetten akartam szabadulni az undorító emlékemtől és a mély nyögéstől, de mindig mindenhol jelen volt és nem engedett el. Olyan volt, mint egy vírus, ami mindig velem volt. – Úgy félek – hajoltam közelebb a nővéremhez és remegve a nyakába csimpaszkodtam. – Utálok mindent! Utálok mindenkit!
- Tudom életem! – simogatta óvatosan a hátamat. – De hidd el, hogy idővel könnyebb lesz! – nem tudom, hogy komolyan gondolta, vagy csak magát akarta bíztatni ezzel. Egy nő mikor lenne képes feldolgozni azt, hogy férfi erőszakolja? Soha. Ilyet nem lehet feldolgozni. Nem lehet elfogadni és nem lehet pozitívan gondolkozni, mert mindentől megfosztottak.
- Megakarok halni – sírtam hangosan. – Kérlek szépen... - Sonja lefeküdt mellém, és könnyes szemmel takart be a takaróval. Átölelt és a hajamat simogatva puszilta meg a fejem.
- Kicsi húgocskám! Gyönyörű, egyetlen húgocskám! A te fájdalmad az én fájdalmam is – sóhajtotta remegve. Nem éreztem a biztonságot, mert az agyam nem dolgozta fel és nem fogadta el a történteket. Kislányként igaz szerelemről álmodtam. Szőke hercegről, aki majd eljön értem. Fényes gyűrűről és aranyos gyerekekről. Álmodtam egy aranyos házról, színes virágoskertekről és hintaágyas teraszról. Egy éjszaka minden álmomat elvették tőlem. Elvették, ez miatt pedig képtelen vagyok nyitni. Nem tudok tovább lépni, talán soha nem akarok szerelmes lenni. Nem akarok magam mellé férfit és csak egyedül szeretnék lenni. Egyedül... mert tudom, hogy akkor senki nem bánthat, akkor senki nem érhet hozzám. A magány az ami segíteni fog tovább lépni és gyógyulni. Ennek fogom szentelni az életem.
Gyógyulás...
Remény...
Felejtés... lesz valaha teljes életem? Visszafogom kapni a boldogságot, ami egyszer az enyém volt, vagy örök nyomot hagy a lelkemben az nap éjszaka történtek?
