"A börtön szar. Ártatlanul börtönben lenni még szarabb. Az életem igazságtalan és veszélyes.
A jövőm törékeny és kilátástalan, a jelen pedig a földi poklot jelenti számomra. Legnagyobb értéket a levegő jelenti számomra, bár a cellám rácsai mögött et...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
( Hali! Nehéz volt eldönteni, hogy haladjunk tovább a storyval mert volt egy nagy tartalmi hiba, ami miatt töröltem az előző részt. Most meghoztam a folytatást, remélem nem zavarlak össze titeket vele, de szerintem fáradt voltam és elfelejtettem, mit írtam az előző részekhez. Azért remélem, hogy tetszeni fog ez a rész! )
Még mindig sok hatása alatt voltam. Nem tudtam elhinni, hogy Aaron ártatlan. A tudat, hogy igazságtalanul került börtönbe, mérhetetlenül szétszakította a szívemet. Hatalmas bűntudatot és fájdalmat éreztem, hiszen én küldtem börtönbe. Azon a napon az én szavam győzedelmeskedett. Akkor úgy gondoltam, hogy megkapta méltó büntetését. Viszont most minden változott. Tönkretettem Aaron életét. Elvettem tőle nyolc évet. Hogy fogom ezt feldolgozni? Képes leszek túltenni magam azon, hogy ártottam egy ártatlan embernek? A fejem fájt és remegett a kezem. Muszáj volt leülni a kanapéra, mert úgy éreztem, hogy bármelyik percben elájulhatok. Aaron...nekem köszönheti a szenvedését. Úgy küldtem rácsok mögé, hogy egy ujjal sem ért hozzám. Hogy miért hiszek neki? Mert már tudom, hogy mikor hazudik és mikor mond igazat. Úgy éreztem, hogy az életem fenekestül felfordult. Hol boldog voltam, hol pedig szomorú. - Istenem... - hátra túrtam a hajam, miközben előre pillantottam. - Az lenne a legjobb, ha haza mennék - hátra biccentettem a fejem, közben összefontam magam előtt a lábamat.
Fájdalom.
Bűntudat.
Kín.
Minden percben szorult a mellkasom és liftezett a gyomrom. Nem tudtam feldolgozni azt, amit tettem. Káosz keletkezett az életemben, amit nem tudtam se megállítani, se le lassítani. Sodródtam az árral, míg végül teljesen összezavarodtam. Ami végérvényesen is összetörte a szívemet az Marco halála volt. AZt hittem, hogy rosszul hallok. Szorult a tarkom és fájt a mellkasom. Lehetetlen. Elképzelni nem tudom, hogy ez megtörtént.
Ekkor nyílt a bejárati ajtó. Emlékszek, hogy azt hittem, hogy Aaron lép be rajta, ezért azonnal felpattantam. Igazam volt. Aaron lépett be az ajtón, de nem egyedül. Szapora léptekkel siettem az ajtó felé, de amint előre pillantottam, a lábam földbe gyökerezett és úgy álltam meg, mintha valaki halálosan megfenyegetett volna. Aaron háta mögött Marco Díjaz lépett be az ajtón. Könnyes szemmel végignéztem rajta, miközben suttogva testvéréhez beszélt. Marco Díjaz jelenléte miatt megfagyott a vér az ereimben. És miközben én kínok között temettem el az emlékét és a nyolc év alatt új életet kezdtem, addig ő egy perc alatt felborított mindent és eszembe juttatta az időt, amit sírba temettem. Az időt, amikor találkoztunk, amikor kezét nyújtotta felém, hogy bemutatkozzon. Emlékszek, hogy akkor egy ártatlan fiú volt, egy fiatal férfi, aki túlságosan hamar lett szerelmes. Én egy lány voltam, aki nem tudott ellenállni neki, aki szerelmes lett a férfiba, de mielőtt a szerelmük beteljesülehetett volna: minden romjaiba dőlt.
Fájdalom.
Kín.
Könnycseppek.
Tönkre tettem Marco életét azzal, hogy ellöktem magamtól. Utáltam a férfiakat, utáltam őt is. Ő szeretett, a szíve csak értem dobogott, de én rettegtem és védtem magam. Féltem a fájdalomtól, attól, hogy valaki újra bántani fog. Egyszerű életem volt. Marco mellettem volt. Szerettük egymást és terveztünk. Nagy dolgokat terveztünk. Az esküvő napján lett volna kapcsolatunk első éjszakája. De azon az éjszakán mindent elvettek tőlem. A földbe tiportak. Megfosztottak mindentől. Attól, hogy Marcoé legyek, hogy a szerelmünk beteljesedjen. Nem bíztam benne, hogy nem bíztam senkiben se.
