"A börtön szar. Ártatlanul börtönben lenni még szarabb. Az életem igazságtalan és veszélyes.
A jövőm törékeny és kilátástalan, a jelen pedig a földi poklot jelenti számomra. Legnagyobb értéket a levegő jelenti számomra, bár a cellám rácsai mögött et...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A börtön hűvös csempéjének támasztottam a hátamat, a szemem lehunytam, miközben folyt rám a langyos víz. Csak két napja vagyok itt, de úgy éreztem, hogy muszáj lemosnom magamról a mocskot, és az igazságtalan bűnt, ami a nevemhez tapadt. Meztelen álltam a zuhany alatt és végig simítottam a tetoválásokkal borított testemen, sötét hajamat hátra túrtam. A fal felé fordultam, a homlokomat a felületéhez nyomtam, majd engedtem, hogy az indulatok eluralkodjanak rajtam. – Ártatlan vagy... ártatlan vagy – mérgesen szorítottam ökölbe a kezem és ütöttem bele a csempébe. Éreztem, hogy a csontok elmozdulnak, az ujjaim azonnal kétszeresére dagadnak. Sziszegve köptem ki a langyos vizet és szitkozódva hunytam le a szemem. Nem ezt érdemeltem. Nem ezt kellett volna kapnom. Miért ez a jövőm? Miért engem választott az Isten? Feladatot szántál nekem? És, ha igen akkor mi célból?
Miután elzártam a zuhanyt nagyjából megtöröltem magam és visszahúztam a kényelmetlen ruhát. Utáltam magamon. Utáltam, ahogy a helyt is gyűlöltem. Még mindig nem hittem el, hogy megfosztottak a szabadságomtól. Szívem szerint üvöltenék és mindenkinek elmondanám, hogy a légynek sem tudnék ártani. Nagyapám mindig rövid pórázon tartott, mindig magabiztos és visszafogott gyerek voltam. Édesapám gyerekkoromban meghalt, ezért nagyapa óvó kezei közé kerültem.
A családom és az igényeink kicsit eltér az átlagos emberek szokásaiktol. Jómódú és előkellő családból származok, viszont sok titok és kérdőjel kering a családom körül.
Az legidősebb Emanuel Díjaznak vannak piszkosabb ügyei, pénzmosás és kokainhoz kapcsolódó üzletei. A város eldugott helyein olyan raktárházakat tart fent, amiben jelentősen sok mennyiségű kokain ültetvény van. A Díjaz család legbecsesebb kincse ő volt. Hírnevét sokan ismerték, a nevét csak a legbátrabban tudták kiejteni, néha pedig messziről elkerülték őt. Tehát a nagyapa tényleg felépített egy olyan vállalkozást, ami nemcsak hírnevet adott neki a híres kokain ültetvényeinek köszönhetően, de az emberek félni kezdtek a családtól. A családunk tényleg nagynak számított. Nekem volt két testvérem, bár ők még nem értettek a kokain világához, remélem nem is fognak, bár azt meg kell hagyni, hogy már az iskolában sem volt jó hírnevük. Talán a börtön társaim még nem tudják a nevem, de biztos vagyok abban, hogy minden megváltozik, ha megtudják azt, hogy Emanuel Díjaz legidősebb unokája vagyok. Hát igen... Emanuelt sok ember utálja, leginkább azért, mert az ország sok pontjáról megy pénz a számlájára csak azért, mert a csinos kis raktáraiban vigyorogva nézi a zöld kokain ládákat, amiket teherautók szállítanak a pénz küldő tartózkodási helyszínére. Miután a nagyapa kokain termesztése jó biznisznek indult, hivatalosan is belement a maffia élet világába és több és több pénz tulajdonosa lesz. Emlékszek, hogy mindig büdös szívart szívott, padlizsán színű öltönyében és arany színű cipőjében látogatott meg engem, és sokszor csak annyit mondott, hogy „halálom után a te feladatod lesz vezetni a kokain ültetvényeimet. De vezesd jól! Könnyű elrontani. Csak két dolgot jegyezz meg! Ha jön a pénz, megy a kamion a kokainnal a vevő pedig boldog lesz" Bár soha nem akartam a piszkos élete része lenni, nem akartam bemocskolni a kezem, de a híres kokain termesztő Emanuel Díjaznak még az apám sem mert nemet mondani. A nagyapa szeme mindig látja és tudja, hogy ki elég tökös átvenni a helyét a bizniszben, vagy ahogy mások mondanák a maffia világában. Bár minket nem szabad hasonlítani az olasz maffia csoportokhoz, hiszen mi nem gyilkolunk és nem végzünk rablásokat. Nem csalunk szerencsejátékokban és nem zsarolunk embereket, bár a kábítószer kereskedelem az pont kiesik ebből, hiszen nagyapa mindenét a drága kokain ültetvényeinek köszönheti.
Lassan és fáradtan csuktam be magam után a cella ajtaját és a vizes hajamat hátra túrva sétáltam a koszos ágyam felé, de „bogaram" jelző hallatán tudtam, hogy nekem szólnak. Még mindig fájt a homlokom az ütés miatt, ezért kifejeztem magam és amolyan „mi a faszt akarsz?" pillantással néztem a dagadt kínai felé, aki a kicsi kerek asztanál ült és zsíros szájjal harapott bele a száraz kenyérbe. Én középen álltam, ezért minden szempár rám szegeződött.
Kutyák... egykor a nagyapám kokainjain éltetek!
Otthon az asztalnál szívtátok fel nagyapám drága üzletét és így mertek rám nézni?!
Nagyapámnak köszönhetitek, hogy volt miért mosolyogni abban az élettelen életetekben és mertek velem ilyen lekezelően bánni? Ha tudnátok, hogy ki vagyok mind lábaim előtt hevernétek! Nagyapám a kokain ember! Én az unokája! Pár év múlva pedig én leszek a kokain, akinek köszönhetitek az életeteket.
A cellára néma csend telepedett, mindenki nagyokat pislogva fürkészett minket. A kanalak megálltak a levegőben, az étel megállt a szájban és az ágyakon ülve vagy a mosogató előtt állva mindenki nagy szemekkel kapkodta köztem és a kínai közt a fejét. – Talán folytatni szeretnéd a reggelt? – mutattam a padlóra, ahol még mindig vércseppek voltak. Biztos voltam abban, hogy egykor ez a kínai is nagyapámtól vásárolta a kokaint, ahogy itt sokan mások is. Tiszteletüket kellene adniuk és nem a földbe döngölniük.
A kínai férfi felvont szemöldökkel fürkészte a karomon található sűrű tetoválásokat. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy nincsen szabad hely rajta. A történetek és a tetoválások mindent eltakartak. Valaki rémisztőnek találta, valaki visszataszítónak de sok embernek tetszett, hiszen ez is művészet, akár a festés és rajzolás. A kínai széttárta lábát és biccentett a négernek, hogy hozzon nekem is egy széket. – Közöd van neked Emanuel Díjazhoz? – lassan nézett végig rajtam, dagadt kézfejével letörölte ajkáról a zsírt. És miközben sokan a válaszomat várták, én kihasználtam az alkamat és elmosolyodtam. Nem szoktam a nevemmel villogni, de talán ez most megmentheti az életem a börtönben.
- Miért? Régen talán hűséges ügyfele voltál neki? – nyaltam végig az ajkamat. A néger és a kínai is nagyokat pislogott, majd egymás szemébe nézve bólintottak.
- Gyere csak! Ülj le hozzánk! Ne ácsorogj – mint a hűséges kutyák úgy engedtek az asztalukhoz és mosolyt erőltettek az arcukra. Mivel a helyzet nyilvánvaló volt, így én is megnyugodtam, bár tudtam, hogy sokan utálják a Díjaz nevet. Leginkább azok, akik kokaint akartak venni, ráfüggtek, majd nyáladzó állattá váltak tőle és tönkre tette az életüket.
- Mi változott uraim? – fordítva ültem le a székre, kezemet a támlájára helyeztem, majd elkezdtem vakargatni a tarkómat. Tényleg kifinomult családból származtam, ezért neveltek úgy, hogy mindig mindenkinek adjam meg a tiszteletet, még akkor is, ha az illető nem érdemli meg. A viselkedésemmel a családomat minősítem, és nekem fontos a Díjaz hírnév, hiszen a gyökereinktől kezdve bennünk van az alku és biznisz a hozzánk hasonlóan fontos emberekkel.
- Igazán semmi! Talán reggel kicsit durva voltam veled –fürkészte a kézfejemen található tetoválásokat. – Remélem, hogy meg leszel itt –mutatott körbe. Felvont szemöldökkel én is körbe pillantottam, majdmegpacskoltam a szék támláját és vissza sétáltam az ágyamba. Mivel ruháim még nem voltak, ezért a rab ruhámban feküdtem a fa ágyra és a hátamon elhelyezkedve felsóhajtottam. Nem kérdezték, hogy mit keresek itt, nem érdekelte őket. Talán azért, mert nem merték, talán azért, mert tudták, hogy nagyapámnak mindenhol vannak emberei. Bár utáltam a világot azért, mert igazságtalanul bánt velem, és még jobban gyűlöltem a társadalmat, hogy a hírnevemtől függetlenül egy utolsó mocskos kutyaként bántak velem, aki megérdemi a sorsát és a rohadást a börtönben. Még mindig nem tudom, hogy meddig leszek bent. Nem tudom, hogy nagyapán hagyni fogja-e, hogy az unokáját igazságtalanul rácsok mögé zárták. Azt tudtam, hogy valahol van egy fiatal nő, aki még nálam is jobban szenved. Még mindig.emlékszek a tekintetére és a mozdulataira. Láttam rajta, hogy legszívesebben meghalna, csak ne kelljen emberek és férfiak közt lennie. Tudtam és átéreztem afájdalmát, az igazságtalanság ízét. Talán ő nem tudta, de eddig nem tapasztalt érzéseket váltott ki belőlem ez az ártatlan gyengeség. Tetszett, hogy érzékeny,.hogy szerény, hogy karcsú és magával ragadott a bája, ami arra utalt, hogy soha senkinek nem tudna ártani.
Nekem ártottál, Ariana Taylor. És szabadulásom után befogom hajtani a számlát. A kérdés csak az, hogy mivel!
