|Emléked Fogságában|

Huszonnegyedik

Az életben megtanultam, hogy mindig éljek túl, hogy találjam meg az utat, ami kivezet a pokolból. Miután erőszakkal elvették az ártatlanságomat, megfogadtam, hogy küzdeni fogok és megvédem magam, kerül amibe kerül. Amikor lehetőséget láttam, éltem vele, azt is tudtam, hogy ezzel egy olyan embernek fogok fájdalmat okozni, aki fontos lett a számomra. Nem akartam Aaront szenvedni látni, mert a saját stílusával lopta be magát a szívembe és megmutatta nekem azt, hogy a történtek ellenére valóban megkedveltem őt. A kapcsolatunk tényleg hamuból épült fel, de azt hiszem, hogy ma véget vetek mindennek, ami hozzá kötött. A japán kertből kézen fogva sétáltunk ki, közben történeteket meséltünk egymásnak. Rajongással töltött el Aaron udvariassága és a vonzó stílusa, aminek valóban nehéz ellenállni. - Tíz évesen ültem először póni lovon, de annyira megijedtem tőle, hogy azonnal elsírtam magam - nevetve lesütöttem a szemem, ő közben megállt előttem és a fülem mögé tűrte egy tincsemet.

- Gyönyörű vagy, amikor nevetsz - fürkészte az arcomat. A szemébe néztem, közben hevesen dobogott a szívem. Közel kerültem hozzá ami azt jelentette, hogy az embereihez is közelebb kerültem. Fél szemmel mindig figyeltem őket, a mozgásukat és, hogy miről beszélnek. Aaron fontos volt a számomra, de muszáj volt megtennem. - Itt várj meg engem! Dario beszélni szeretne velem valami fontos dologról ami nem várhat! - miután beléptünk a házba, a nappaliban ácsorogtam és mosolyogva pillantottam Aaron felé, akit Dario az arany színű lépcső korlátja mellett várt. Végig néztem Aaron testén, miközben kényelmesen felsétált a lépcsőn és hallottam, hogy becsukják maguk után a dolgozó szoba ajtaját. Tudtam, hogy eljött a pillanat arra, hogy cselekedjek, ezért szapora léptekkel sétáltam a folyosó vége felé, ahol Aaron szobája volt. Tudtam, hogy rajta kívül senki nem léphet be a szobába, de csak az a cél lebegett előttem, hogy menekülni tudjak. Nem maradhattam, akartam a régi életem, vágytam a saját életemre. Remegő kezekkel löktem be magam előtt az ajtót és szapora léptekkel kezdtem el kutatni valami után. Aaron szobája elegáns volt. Mindenhol fekete bútor és elegáns fekete szekrény foglalt helyett. A tapéta fekete színű volt, fehér és arany színű csíkokkal, a plafonról pedig egy hatalmas kristály csillár lógott. A szoba harmóniája és a festmények különleges ízlésre vall, ezért kizökkentem, de hirtelen kinyitottam az éjjeliszekrény második fiókját és szembe találtam magam egy fegyverrel. - Még jó, hogy apám rendőr volt! Jó apa - lánya program volt - emlékeztem vissza az időkre, amikor apa megtanított fegyvert tartani és használni. Hátra csúsztattam a nadrágom alá, majd kilöktem az ajtót és nem álltam meg a bejárati ajtóig. A biztonsági őrök a főbejáratnál álltak és egymással beszélgettek. Az egyik sövény mögé rejtőztem és gondolkoztam, hogy járhatnék túl az agyukon. - Gyerünk, Ariana! Haza kell végre menned! - suttogtam könnyes szemmel. - Haza kell menned a nővéredhez - hátra futottam a ház mögé, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a magasba emeltem a kezem, meghúztam a ravaszt és a magasba repítettem egy golyót. A fegyver tompa hangja után háromig számoltam, majd eldobtam, előre futottam. A biztonsági őrök felém futottak, ezért hátra mutattam. - Kérem! Lövés hangot hallottam! Nagyon félek! Kérem...nézzék meg!