"A börtön szar. Ártatlanul börtönben lenni még szarabb. Az életem igazságtalan és veszélyes.
A jövőm törékeny és kilátástalan, a jelen pedig a földi poklot jelenti számomra. Legnagyobb értéket a levegő jelenti számomra, bár a cellám rácsai mögött et...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A harmadik ajtót próbáltam kinyitni, ami feltehetőleg a kertbe vezet, de ez a rohadék minden ajtót bezárt. Egyszerre uralkodott felettem a félelem és a kétségbeesés. Én nem ezt érdemeltem, ezét mindent elkövettem a szabadulásom érdekében, de tényleg minden reménytelennek tűnt. Egy egérnek éreztem magam, akit bezártak egy dobozba. Bármit megpróbál annak érdekében elkövetni, hogy elhagyja a dobozt, de nincsen kiút a számára. Mivel jobb megoldást nem találtam, azonnal a táskámat kerestem, amit... amit a nappaliban található asztalon hagytam, de most nem volt ott. - Ez ellopta a táskámat - helyeztem csípőre a kezem és könnyes szemmel túrtam hátra az összefogott hajam. - Vezetékes! Vezetékes telefon! Arról feltudom hívni a nővéremet - elkezdtem futni a házban és vezetékes telefon után kutattam. A filmek is arról híresek, hogy a luxus házakban valahol mindig van eldugva egy vezetékes telefon. Azt hiszem, hogy a konyhába sétáltam, mert egy beépített márvány konyha fogadott engem. Minden arany és fehér színű volt. A konyhában minden alaposan bevolt építve, a padlóról pedig enni lehetett volna. Szürke hatalmas okos hűtő, mellette hófehér konyhabútorok, beépített gáztűzhely és hatalmas üvegasztal, amibe fekete virágok voltak égetve. Nyeltem egyet és a plafon felé pillantottam. Nem tudtam, hogy szabadulhatnék, de mindent megfogok tenni annak érdekében, hogy megtegyem, ezért ravaszul elmosolyodtam. - Azt hitted, hogy okosabb vagy nálam, he? - egy öngyújtott vettem a kezembe, majd a topánkámat lerúgtam a lábamról és meztelen talppal álltam fel a konyhapultra és magam elé suttogtam. - Minden luxus házban van tűzriasztó, és igen automatikusan kinyílnak az ajtót! Na erre mit lépsz? - lábujjhegyre álltam és magasba emeltem a kezem, hogy a tűz lángja minél közelebb legyen a beépített készülékhez. A nyújtózkodásom meghozta gyümölcsét, hiszen a tűzriasztó hangosan sípolva azonnal bekapcsolt, de annyira hangos volt, hogy a fülemre szorítottam a kezem és árnyékokat látva leültem az asztalra. Ez volt a menekülésem pillanata. Hallottam, hogy minden ajtó kivágódott, és miközben a piros fények cikáztak a konyhában, addig én kiléptem a legközelebbi ajtón és szó szerint sprintelve futottam előre. Úgy futottam, mint egy gepárd, csak egy pillanatra néztem hátra, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem követnek, de nagy hiba volt, mert nem figyeltem magam elé, és egy váratlan mozdulattal ruhában egy mély medencébe zuhantam. Annyira meglepődtem, hogy vizet nyeltem és könnyes szemmel igyekeztem nem megfulladni. Határozottan rúgtam magam fel a felszínre, de a mély víz felszínén egy ember alakja jelent meg. Már alig kaptam levegőt, ezért muszáj volt felszínre rúgnom magam. Köhögve és szapora szívveréssel támaszkodtam meg a medence szélén és Aaron elegáns cipőjével találtam szembe magam. Ellöktem magam a medence szélétől, és miközben ő fejét fogva leguggolt elém, addig a házban abba maradt az éles hang.
- Csak a baj lesz veled, igaz? - rázta a fejét a jóképű férfi. Csak egy pillanatra néztem az arcát. A haja szigorúan hátrafelé volt lakkozva, vékony apró borosta keretezte az arcát és ívelt arccsontját kiemelte a nap vakitó sugara. - Okos húzás! Csak azt sajnálom, hogy nem sikerült - bólintott, majd az egyik napozóágyhoz lépett és a medence szélére helyezett nekem egy fehér törölközőt. - Remélem, hogy ez volt az utolsó próbálkozásod - a hangja mély és kifinomult volt. Egy furcsa érzés suhant át a lelkemben. A hangja... nem volt ismerős. Sajnos emlékszek a támadóm hangjára, de az nem ilyen volt. Rekedtes és erőszakos volt. Ezért ráncoltam össze a szemem és a szemébe nézve mérgesen fújtattam.
- Akkor is haza kell engedned! A nővérem betegre aggódja magát! - már megbántam, hogy szóba hoztam, mert Aaron így megtudta, hogy van egy nővérem.
- Tehát ketten vagytok testvérek!
- És ott van még Nancie!
- Nancie? - ráncolta a szemöldökét.
- Ő a kutyám!
- Vagy úgy! - vakarta az állát, majd felállt és a medencében magamra hagyott. Ha már tud rólam mindent, akkor nem fog ártani az, hogy arról is tudomást szerez, hogy van egy kutyám.
A mai napom egyenlő volt a pokollal. Nem mehettem el, és nem léphettem át a kaput. Ezért egész nap a hatalmas szobába voltam és szomorúan ültem az ágy szélén. Annyira magam alatt voltam, hogy észre sem vettem a szobából a panorámát. Lassan felálltam és közelebb sétáltam a falként szolgáló hatalmas üveghez. A szoba egy gyönyörű zöld övezetre, egy dombos és sziklás völgyre látott rá. A fenyőfák óriásiak voltak, a dombok és a hegységek tiszta zöld övezetben nyúltak a végtelenségig. Ez a ház egy erődítményre volt építve. Távol a várostól és az emberektől. Egy magas ponton feküdt a lakás, azon sem lepődtem volna meg, hogy egy hegy tetején vagyunk, bár a páratlan panorámát megnézve, ez sem kizárásos opció. Akkor rezzentem meg, amikor nyílt a szoba ajtaja és... Aaron sétált be rajta. Kezében pár ruhát tartott. Egy fehér pólót, fekete kapucnis pulcsit és fehér lenge nadrágot. Amint megpillantottam, hogy felém sétál, azonnal hátráltam és hátra lépkedtem.
- Száraz ruha! Olyan, mint egy kényszerzubbony! Mindent eltakar! Tetszeni fog - az ágy szélére helyezte, majd sóhajtva leült mellé. Hozzám képest ő drága ruhákat és elegáns színeket viselt. Délután óta már át öltözött, egy sötétkék inget és ugyan olyan színű szűk elegáns nadrágot viselt. Az ingjét betűrte a nadrágjába, a csípőjét egy elegáns öv díszitette. Nem mondott semmit, csak ült és nézett maga elé. - Sok időnk lesz jobban megismerni egymást -szólalt meg végül.
- De én nem akarlak megismerni! Azt akarom, hogy haza engedj! - ismételtem már sokadszorra. - Miért olyan nehéz ezt teljesíteni?! - nem válaszolt azonnal, inkább az üres éjfekete kicsi szekrény felé mutatott. A szekrény tetején nem volt semmi, innen gondoltam, hogy tervez valamit oda.
- Egy akváriumot fognak ide hozni! Aranyhalak és dísznövények lesznek benne. Csak a te kedvedért, hogy éjszaka ne unatkozz a szobában! - erőteljesen felnevettem és összefontam magam előtt a kezem.
- Úgyis elkövetek mindent annak érdekében, hogy szabadulni tudjak! Azt hiszed, hogy aranyhalakkal le tudsz venni a lábamról?! - keltem ki magamból mérgesen. - Komolyan mondom, hogy nincsen az a dolog, amivel jóvá tudod tenni azt, hogy bezárva tartasz! - épp, hogy befejeztem, de hirtelen kopogtak az ajtón. Aaron mélyen a szemembe nézve elmosolyodott.
- Gyere! - mély utasító hangon szólalt meg, majd nyílt az ajtó és egy őr lépett be rajta, pórázon pedig... Nanciet tartotta, aki amint megpillantott engem hozzám futott, én pedig meglepetten és sírva térdeltem le hozzá. Miközben az arcomat nyalta, addig én a foltos bundájába süllyesztettem a kezem és könnyes szemmel megráztam a fejem. Nancie egy ajándék volt ezen a rémes napon. Alig hittem el, hogy ide hozatta csak azért, hogy én jól érezzem magam. - Most már tényleg nem értem, hogy mit akarsz tőlem!
- Idővel megérted! - sétált a csukott ajtóhoz és kezét a kilincsre helyezte. - Nancie veled maradhat. Járhat és szaladgálhat a házban! Egyetlen feltételem van és ehhez nagyon tartom magam! - mérgesen figyeltem rá, de valamiért kíváncsi voltam arra, hogy mit szeretne mondani, ezért némán figyeltem őt. - Nem szeretném meglátni abban a medencében, amiben én fürdök! Ez az egyetlen szabály!
- Hm! Miért mit csinálnál? - a kérdésemre közelebb sétált hozzám, kicsit lehajolt, hogy a kutya szemébe tudjon nézni, majd összehúzta fénylő tekintélyt parancsoló szemeit.
- Istenre mondom, hogy a szemed előtt fogom lenyúzni a bundáját és felakasztom a fehér tigris szőre mellé a falra - mivel Nancie nyüszögve és behúzott farokkal lépkedett hátra, így én nagyokat pislogva vettem az adást és rájöttem arra, hogy kinek a kezei közé kerültem. Amint megtudtam, magamhoz öleltem a kutyát és a padlóra ültem.
- Nancie! Nancie! Ezek szervkereskedők! Nekem végem! - ekkor valaki hangosan felnevetett, és térdén megtámaszkodva a könnyeit törölgette. Nem tudtam, hogy ebben mi volt a vicces, ezért még mindig rettegve pillantottam fel rá.
- Bár nem vagy messze a megoldástól - suttogta és rám zárta az ajtót. A bezárt ajtó felületét fürkészve szorosan magamhoz öleltem a kutyámat, aki az arcomat nyalta.
- Mi lesz velünk, Nancie?! Komolyan nem tudom, hogy kerültünk ide! - szipogtam.
