Zuhanás szabadsága D.R

Első fejezet

Charlotte Wells

Március 15. hétfő

A táskámban lapuló telefonból, hangos zajként üvöltött a csengőhangom. Szerencsére nem alvás idő volt, de így is gyorsan keresgéltem a készüléket. Amikor végre kihámoztam a fekete táskámból, már el is némult. Felnyitottam a képernyőt majd megnéztem a híváslistát. Daniel Ricciardo nevét pillantottam meg. Visszafojtottam egy sóhajt, majd lezártam a képernyőt és a szemben ülő kisfiúra néztem.

- Itt egy maci –csúsztatott elém egy kártyát Lucas.

- Hasonlít Bennyre, nem? –mutattam az asztalon pihenő barna mackóra.

- Hasonlít Bennyre? --nézett a plüssre csillogó tekintettel. Hatalmas barna szemeivel és apró édes arcával olyan volt, mint egy rajzfilm karakter.

- Pontosan –bólintottam, majd a levegőbe ismét a telefonom csörgése hasított.

- Mindjárt jövök, Lucas –vettem a kezembe a készüléket, és felálltam majd kiindultam a csoportszobából. Amint a kékszínben pompázó folyosóra kiléptem, fogadtam a hívást.

- Jó napot, Mr. Ricciardo –köszöntem a telefonba és közben a folyosó végén lévő bejáraton, egy tinédzser lány lépett be.

- Mondtam, hogy csak hívj Danielnek –válaszolta az helyett, hogy a lényegre rátért volna.

- A személyi asszisztense vagyok, illendőnek találom, hogy ne tegezzem –feleltem ismét.

- Jól van, mindegy.

- Elintézte a borászatnak a papírjait? –tért a lényegre, hivatalosabb hangnemben.

- Igen, mindent átnéztem és elküldtem Mr. Seannek, de visszajelzést még nem kaptunk, szóval több információval nem szolgálhatok –válaszoltam és pont ekkor nyílt mögöttem az ajtó.

- Charlotte, visszajössz?

- Persze, mindjárt –néztem az egyik nevelőre, Mrs. Rosbergre.

- Rendben –fordult vissza, és becsukódott mögötte a fehér, fából készült ajtó.

A főnököm némaságba burkolódzva, hallgatott a vonal másik végén és csak akkor szólalt meg, amikor zavartan köhintettem.

- Nem zavarom tovább, majd szerdán találkozunk –köszönt el és mielőtt még reagálhattam volna, megszakította a hívást.

Pár hete kezdtem el dolgozni Daniel Ricciardonak, igazából nem ismertük még egymást. Bár mindketten Monacoban éltünk, még is két teljesen más világban. Én a munka időmön kívül, a szabadidőmet heti egyszer, a gyermekotthonba töltöttem. Önkéntesként kézműves foglalkozásokat tartottam, vagy éppen társaságnak/beszélgető partnernek jöttem be. Danielről pedig a nyilvánvaló dolgokon kívül, semmit nem tudtam. Nem ismertem őt, csak annyira, amit a munkám miatt megosztott velem, én pedig a nevemen, a végezettségemen és a koromon kívül semmit nem árultam el magamról. Számomra ez így volt normális, hisz én az asszisztense voltam és a munka kapcsolat, csak akkor működik jól, ha semmi több nem alakul ki.

- Charlotte –nyílt mögöttem ismét az ajtó, és csak ekkor döbbentem rá, hogy a kelletténél több ideig időztem a folyosón.

- Jövök –fordultam Mrs. Rosberg felé. A rövid szőkehajú nő, mosolyogva állt arrébb az ajtóból.

- Kiszaladok mosdóba, tudnál mindenkire figyelni pár percig? –érdeklődött kedvesen.

- Persze –biccentettem, és beléptem a csoportszobába, majd becsuktam a fehér ajtót. A sárga színű falak között kettőtől, öt éves korig voltak a gyerekek. Hat asztal volt kiállítva és szinte az összes hely foglalt volt, kivéve Lucas ült egyedül. A gyerekeknek most szabad program volt, így a kisebbek kártyákat nézegettek, míg a nagyobbak kirakóztak vagy társasoztak. Szinte mindig változtak a gyermekotthon lakói. Voltak szülők, akik hamar visszakaphatták a gyereküket, de voltak olyanok is, akiknél nem javult a helyzet. Lucas két hónapja került be. A szülei egy hajó baleset áldozatai lettek, és a rokonok felszívódtak ahogy a gyámság kérdéses lett. A csöppség szinte még semmit nem fogott fel a történtekből, de a szeretethiánya meglátszott rajta. Ahogy leültem Mrs. Rosberg helyére, ami egy normális magasságú szék volt. Lucas felállt az asztaltól majd oda csoszogott hozzám és felkéredzkedett. Az ölembe véve, azonnal a fejét a mellkasomra hajtotta és a pici kezével, a kisruháján lévő hímzett piros autót simogatta.

- Charl? –becézett, mire puszit nyomtam a fejére.

- Igen?

- Mikor mehetek haza veled? --a kérdése szíven ütött, és a mellkasomba éles fájdalom keletkezett. Fogalmam sem volt erre mit válaszolhatnék. Huszonegy évesen nem volt tervben, hogy egy gyereket örökbe fogadjak, akire mellesleg semmi időm nem lenne az új munkahelyem mellett. Nem vihetném magammal a verseny hétvégékre vagy az üzleti utakra, amiken eddig még nem is vettem részt, ami azt jelenti, hogy nem is tudom mire számítsak.

- Majd máskor ezt megbeszéljük --válaszoltam végül fájdalmasan. Pár perc elteltével, Mrs. Rosberg visszatért és megkért, hogy szedjem össze a társasjátékokat. Lucas persze azonnal a segítségemre sietett és együtt pakoltuk el az asztalokat, míg a többiek leültek a kék szőnyegre.

- Köszönöm a segítségedet, Lucas --simogattam meg a haját a kisfiúnak, majd így folytattam: - Menj és ülj le a többiekhez, én is mindjárt megyek.

Lucas nagy nehezen, de elindult és úgy helyezkedett el, hogy majd én is mellé telepedhessek. Miután elpakoltam a társasjátékokat, a szőnyeghez lépkedtem és az ígéretemet betartva, a kisfiú mellé leültem. 

Bizonytalanul, de itt van az új könyv első fejezete! Remélem tetszeni fog nektek ez a könyv is, próbálom a lehető legjobban megírni nem úgy, mint az előző két könyvet. Jó olvasást, mindenkinek! :D

Instagram: dkamilla_iroioldal

Tiktok: dkamilla