Zuhanás szabadsága D.R

Ötödik fejezet

Charlotte Wells

Március 22. hétfő

A futam után egyenesen haza indultunk. Én rettentően örültem ennek, mivel mindenképpen látni akartam már Lucast, és persze a többi gyerkőcöt is. Éjfél után érkeztünk meg a reptérre, és ahogy kiléptünk a hűvös Monacoi éjszakába, már hívni is akartam egy taxit, de Daniel megállított.

- Haza viszlek –ajánlotta fel, de én megingattam a fejem.

- Nem kell.

- Komolyan inkább taxival utaznál? Ide hozattam már az autómat –mutatott egy fekete Mercedes felé. Szerettem volna ellenkezni, mert bevallom elég volt a vele töltött időből, de sokkal kényelmesebbnek tűnt az ő autója, mintha hívtam volna egy taxit, amire még várnom is kellett volna a sötétben.

- Jó, legyen –adtam be a derekam, és a bőröndömet magam után húzva elindultam.

- Mi a terved holnapra? Vagy is inkább mára? –nézett az órájára.

- Reggel tízre megyek a gyermekotthonba –feleltem, és a terepjáró csomagtartója mögött megálltunk. Daniel felnyitotta, majd mindkettőnk holmiját berakta.

- Azt hittem elkísérsz a sportpszichológushoz –csukta le az ajtót.

- Mi? Én? Még is miért tennék ilyet? –értetlenkedtem és ahogy elindult a vezetői oldal felé, én is így tettem, csak az ellenkező oldalhoz sétáltam.

-Mert a személyi asszisztensem vagy –szállt be az autóba, én pedig az anyósülésen helyezkedtem el.

- Pontosan, szóval nem az anyád vagyok –kötöttem be magam.

- Szóval azt akarod, hogy anyukámat rángassam el magammal a pszichológushoz? Ausztráliából szerinted hogyan fog időben ide érni? –kanyarodott ki a reptér elől.

- Hát akkor menj egyedül –vontam vállat.

- Az nem opció, mellesleg jobban tetszett, amikor nem szájaltál velem –közölte sértetten.

- Ha kialszom magam, visszatér a csendes Charlotte –nyugtattam.

- Na arra kíváncsi leszek, szerintem itt nem az alvás hiány a probléma –állt meg egy piros lámpánál.

- Akkor mi?

- Az, hogy jól érzed magad velem és feloldottál a hétvégén –vont vállat lazán, és egy csábos mosolyt villantott felém.

- Inkább az alvás hiány a bajom –vágtam rá, és az ablak felé fordítottam a fejem. A város sötétbe borult, és csak az üzletekből szűrődött ki az éjszakai fény.

- Persze, fogd csak erre –hagyta rám, majd ahogy zöldre váltott a lámpa, ismét elindult.

- Merre menjek? –érdeklődött, ahogy a belvárosba értünk.

- Menj egyenesen, aztán majd szólok amikor lekell fordulnod.

Húsz perccel később, végre megállt a fekete Mercedes a kisházunk előtt. Már alig vártam, hogy bedőlhessek az ágyamba, és álomba szenderülhessek.

- Köszönöm a fuvart –kötöttem ki magam, és már az ajtó kilincsért nyúltam, amikor Daniel megszólalt.

- Tényleg tetszik neked George? –a kérdése hirtelen ért, és kíváncsi lettem volna ez most, hogy jutott eszébe. Igazából George Russell pont megfelelt az ízlésemnek, és az már csak hab a tortán, hogy milyen kedves és okos. Biztos voltam abban, hogy ha ezt reggel kérdezi meg letagadom, de a fáradtság hatására most nem így tettem.

- Azt hiszem igen.

- Meglep, hogy nem tagadod le –jegyezte meg azonnal.

- Reggel már lefogom –mosolyodtam el, mire ő is így tett.

- Kiszedem a holmid hátulról –szállt ki, és én is követtem. Utcai lámpa fénye megvilágította a teret, ahol álltunk és ahogy Daniel kiemelte a bőröndömet, a bal kézfején egy rózsát ábrázoló tetoválást pillantottam meg.

- Elképesztően szép az a rózsa –mutattam a kezére, mire megállt és ő is ránézett.

- Neked miért nincs tetoválásod? –kérdezte.

- Honnan tudod, hogy nincs?

- Ohh szóval olyan helyen van, amit én nem láthatok? --szinte egyszerre eszméltünk rá arra, hogy flörtölni kezdtünk egymással, és mind a ketten zavartan elkaptuk egymásról a tekintetünk.

- Megyek, mert holnap sok dolgom lesz –köhintett és lecsukta a csomagtartó ajtaját.

- Rendben, jó éjszakát –húztam fel a járdára a bőröndömet.

- Jó éjszakát, Charlotte! –intett hátra, majd bepattant az autóba.

***

Reggel kilenckor pattant ki a szemem, ami azt jelentette, hogy késésben vagyok. Felugrottam az ágyról, majd összeszedtem magam amennyire lehetett. Egy egyszerű kék farmert kaptam magamra, és fehér csipkeinget, majd rohantam is ki a konyhába. A szüleim már rég dolgoztak, így a nekem hagyott lefőzött kávét indultam melegíteni, amikor hangos dudálás csapta meg a fülemet. Kinéztem a konyha ablakon, ami pont ház elé nyújtott kilátást és megpillantottam egy fekete Mercedest. Kellett pár pillanat, mire felfogtam, hogy Daniel az. A kávémat ott hagyva, a táskámmal együtt kiléptem a házból és bosszankodva indultam el a terepjáró felé. Ahogy közeledtem, a főnököm lehúzta az ablakot.

- Megmondtam, hogy nem tudlak elkísérni a pszichológushoz –morogtam, majd rájöttem, hogy a főnökömmel nem is beszélhetnék így. De a pasit szinte ki sem tudtam zökkenteni.

- Harminc perc az egész! Addig tudnak nélkülözni, nem? –nézett rám a napszemüvegén keresztül. Bár nem értettem minek van rajta, amikor az időjárás egyszerűen katasztrofális volt, és a nap még a láthatáron se volt.

- Miért nem tudsz egyedül menni?

- Mert nem akarok!

- Jól van, legyen, de félóránál ne tartson tovább –kerültem meg az autót, majd beszálltam mellé.

Instagram: dkamilla_iroioldal

Tiktok: dkamilla