Zuhanás szabadsága D.R

Huszonkilencedik fejezet

Charlotte Wells

December 1. szerda

Tizenkettedik hétben jártam, ami két napja derült ki. Egyszerűen próbáltam úgy gondolkozni, mint egy felnőtt nő, de a lelkem legmélyén egy sarokba gubóztam volna be, és szét ordítottam volna a fejem. Képtelennek éreztem magam arra, hogy kihordjak egy babát. Képtelenek éreztem magam arra, hogy megszüljem, majd a napi huszonnégy órámat vele töltsem. De már nem volt vissza út. Dühös voltam magamra, amiért hiszékeny voltam és túlságosan bíztam Danielben, és dühös voltam rá, amiért elárult. Nem mondtuk el senkinek, hogy teherbe estem, mert pillanatnyilag rá sem tudtam nézni Danielre. Nem voltunk olyan helyzetben, hogy mindenkinek szétkürtöljük.

- Charlotte –a hang mögülem jött és egyenesen Danieltől. Nem volt túl meleg már Monacoban, még is takaróba burkolózva ültem ki a teraszra. Lucas anyuval ment el vásárolni, így kettesben maradtunk a férfivel, aki a lehető legjobban átvert. Mióta kiderült, hogy terhes vagyok nem beszéltünk az orvosi papírról, sem arról miért nem volt hajlandó beavatni. Nem akartam vele beszélni ez idáig.

- Nem kérsz teát vagy valamit? –érdeklődött, majd ahogy megingattam a fejem kilépett az üvegen át.

- Elég hideg van, meg ne fázz –ült le mellém, és átakart ölelni, de azonnal elhúzódtam. Napok óta nem aludtunk együtt, és bár hiányzott, hogy nem használ párnának, mégsem akartam lenyelni, amit tett.

- Mióta érdekel mi van velem? –néztem rá flegmán.

- Ne kezd ezt! Jól tudod, hogy a legfontosabb ember vagy az életemben –nyúlt a kezem után, amit szintén elhúztam.

- Ha az lennék, elmondtad volna az orvosi eredményeket! És tudod jól, hogy megbeszélhettük volna azt is, ha babát akarsz! Így jobb neked? Hogy én még nem állok rá készen?

- Őszintén nem tudom mi ütött belém! Magamat se értem miért nem mondtam el neked! Aztán amikor első két alkalommal megtörtént, hogy nem védekeztünk, úgy döntöttem inkább nem mondok semmit –magyarázta, de ezen akkor se lehetett javítani.

- Még ezen a héten eltudom vetetni –szólaltam meg száraztorokkal, mire Daniel teljesen lefagyott. És némán meredtem rám pár pillanatig.

- Ugye csak szórakozol? Megfordult a fejedben, hogy a közös gyerekünket megölöd? –emelte fel a hangját, mire kitört belőlem a sírás.

- Én nem akarom őt bántani! De nem tudom elképzelni, hogy jó anyja leszek, nem érted? –néztem fel Danielre könnyes szemekkel, mire letérdelt elém és megsimogatta az arcomat.

- Te vagy a legcsodálatosabb anya az egész világon! És erre Lucas a tanú –nyomott puszit a homlokomra, majd leült vissza mellém és az ölébe húzott.

- De Lucas más! Ő háromévesen került hozzánk, vele kimaradt a csecsemő korszak.

- Megfogjuk oldani –nyugtatott, de még sem éreztem magam jobban.

- Nem tudom –hajtottam a fejem a vállára.

- Sajnálom, hogy ezt tettem veled –sóhajtotta Daniel, és kezébe fogva engem bevitt a házba, majd a nappaliban lévő sarokülőre letetett. Felém magasodott ahogy lehajtottam a fejem, a kanapéra majd befurakodott a lábaim közé és csókokkal hintette be a nyakamat. Kellemes és nyugtató volt a karjaiban lenni, de még mindig a történtek hatása alatt voltam.

- Most inkább ne –fogtam meg gyengéden a csuklóját, mire elhúzódott.

- Rendben –bólintott megértően, majd felült és visszahúzott az ölébe.

Még mindig haragudtam rá, de bekellett vallanom magamnak, hogy képtelen lennék elvetetni a babámat. Ez volt az a nap, amikor bele törődtem a helyzetembe. Akkor még messzinek tűnt az, hogy a testemen bármi változás látszódjon, de aztán eltelt még három hónap...

Március 1. kedd

Egy kávézóban ültem anyával, miközben Lucas a kijelölt játéksarokban rajzolgatott. Elképesztően kívántam a süteményeket, így a harmadik szeletet végeztem ki, amikor anya elnevette magát.

- Mi az? –néztem rá, majd automatikusan Lucasra pillantottam, aki ugyan ott ült a kis kék asztalnál.

- Semmi, semmi –legyintett mosolyogva.

- Egyébként hihetetlen, hogy egy év alatt két unokám is lett.

- Nekem mondod? May még engem is meglepett –dőltem hátra a székben, és a hasamra simítottam a kezem. Már csak két hónap volt a szülésig és alkalmanként rám jött az idegesség, de mindig próbáltam kezelni.

- May Ricciardo... Jobb nevet nem találtatok? –kötözködött anya.

- Nekem tetszik –vontam vállat.

- Hát legalább legyen Emma vagy valami.

- Tuti nem, May és kész –sóhajtottam legyintve egyet.

- Mama, ezt neked rajzoltam –bukkant fel Lucas egy rajzzal, amin semmi kivehető nem volt.

- De csodálatos lett! Köszönöm, kicsikém! –nyomott puszit a kisfiú arcára.

- Anya, rajzolok May szobájába is valamit –jelentett be, majd elszaladt.

- Úgy látom örül a babának –mosolygott hátra nézve.

- Igen, eléggé tervezgeti miket fognak játszani... Pedig mondtam neki, hogy az még később lesz. 

Instagram: dkamilla_iroioldal

TikTok: dkamilla