Zuhanás szabadsága D.R

Nyolcadik fejezet

Charlotte Wells

Március 22. hétfő

Szokásosan nehéz volt otthagyni Lucast az otthonban. Ismét sírt, majd nagy nehezen elengedett. Amikor beszálltunk Daniel autójába, felém fordult.

- Miért nem veszed magadhoz? Egyértelműen oda vagytok egymásért!

- Te szerintem nem vagy tisztában azzal, hogy egy gyerekkel mennyi dolog van -néztem a főnökömre hitetlenkedve.

- Tisztában vagyok vele -kérte ki magának.

- Szerintem pedig nem, és zárjuk le ezt a témát -fordítottam a fejem az ablak felé. Daniel vette a lapot, és kifordult a parkolóból. Az utunk csendben telt, csak halk zene áramlott a hangszórókból. Egész sötét volt már, így az utcai lámpák világították be a környéket.

- Van egy unokaöcsém, Isaacnek hívják -szólalt meg az út vége felé.

- Ő a mindenem, és azt hiszem megértem mit érzel Lucassal kapcsolatban -sóhajtotta, majd az helyett, hogy lefordult volna a megfelelő utcában, tovább hajtott.

- A kettő más -reagáltam arra, amit mondott, majd értetlenül néztem ahogy áthajt a narancssárgát mutató lámpa alatt. Filmbe illő jelenet volt ahogy a halk zene betöltötte az utasteret, és csak úgy elsuhantunk a fák meg az épületek mellett.

- Hova megyünk?

- Hozzám -felelte az utat figyelve.

Nem reagáltam, valahogy túl hangulatos volt az egész környezet, így inkább hátra dőltem az ülésben, és csendben maradtam. Daniel lehúzta az első két ablakot, amin beáramlott a hűvös levegő, és felvette a hangerőt. Ő is ugyanazt érezte, mint én és kommunikálnunk se kellett, hogy megértsük egymást. Furcsa érzés volt, hogy így egymásra hangolódtunk, mintha ez az egy nap mindent megváltoztatott volna.

- Nem vagy éhes? -halkította le a zenét, hogy halljam a kérdését.

- Egy kicsit igen -vallottam be.

- Burger jó lesz? -érdeklődött, mire bólintottam. Ezután visszavette a hangerőt és tovább haladtunk. Pár perccel később megérkeztünk egy gyorsétterem autós kiszolgálójába. Nekem bőven elég volt egy kis menü, míg Daniel a dupláját kérte majd kikanyarodtunk vissza a főútra.

- Mutatok valamit -mondta, ahogy a zene már halkabban szólt.

- Rendben -bólintottam, és a sültkrumplimat ettem.

- Kérhetek? -nézett egy pillanatra rám, mire bólintottam. És teljesen meggondolatlanul emeltem az ajkaihoz egy sültkrumpli darabot. Ő pedig lazán elvette, és közben az ujjam egy pillanatra az ajkához ért. Zavartan visszahúzódtam az ülésbe, és ezután csendben vártam, hogy megérkezzünk. Egy dombos helyre kanyarodtunk fel, majd pár percig csak kacskaringós út vezetett felfelé. Amikor megérkeztünk, szinte egész Monacot belehetett látni.

- Ide szoktál feljárni? -érdeklődtem, ahogy kikötöttem magam és muszáj volt kiszállnom, hogy az autón kívül is megcsodálhassam a kilátást. A sötétségben aranyszínbe borult a város és biztos voltam benne, hogy ennél szebb látványt még nem láttam.

- Ha rossz passzban vagyok felszoktam ide jönni -válaszolta ahogy mögém lépett, és egy farmer anyagú kabátot terített a háttamra, amiből az ő illata áradt.

- Egyedül?

- Igen, szóval érezd magad különlegesnek -cukkolt és a sötétben is láttam a nagy mosolyt az arcán.

- Miért hoztál ide? Ha ez a különleges helyed?

- Mert úgy láttam neked is kell egy ilyen hely, és azt hiszem tudok rajta osztozkodni -vont vállat zsebretett kézzel.

- Köszönöm -válaszoltam megszeppenve.

- Na most már együnk, mert éhes vagyok -közölte és megtörte a pillanatot, majd elhúzott mellőlem. Visszaültem az autóba, ahol már sokkal melegebb fogadott és neki kezdtünk az ételeknek. Miközben ettünk, Daniel rengeteg sztorit elmesélt, amiket éppen, hogy volt időm feldolgozni, de elképesztően vicces volt ahogy bele élte magát. Amikor a nagy sztori áradatot abba hagyta, másik témát dobott fel, ami mostanában a kedvence lett.

- Na és jelezted már George felé, hogy érdeklődsz iránta?

- Nem -nevettem el magam zavaromban.

- Miért nem?

- Mert nem szeretek kezdeményezni és nem is vagyok benne valami jó -vontam vállat.

- Meg rettentően zavarba vagyok a pasik előtt -vallottam be.

- De hisz előttem nem is vagy zavarban -nézett értetlenül rám, és a fejét a támlának döntötte.

- Te más vagy --vontam vállat.

- Miért?

- Mert te csak a főnököm vagy -vontam vállat, és úgy tűnt Danielt megbántottam ezzel.

- Csak az, persze -morogta az orra alatt, mintha nem hallanám. Meglepett a reakciója, így nem is tudtam hirtelen mit mondjak.

- Most már haza viszlek -helyezkedett vissza az ülésben. Szóval most már nem vagyok meghívva hozzá. Értem.

- Rendben -ültem én is vissza normálisan az ülésbe.