Zuhanás szabadsága D.R

🎃Tizennyolcadik fejezet🎃

Charlotte Wells

Május 21. péntek

Daniel elutazott a Bakui versenyre. Én pedig egyedül maradtam Lucassal. Próbáltam visszafogni magam, de elképesztően örültem amiért Lucas már nem az otthonban van. A kisfiú viselkedése pár nap alatt teljesen megváltozott. Állandó mosolygás és nevetést láttam rajta. Lucassal a városba töltöttük a fél napot és mivel még nem volt autóm, és Daniel egyik szerelmét sem akartam tönkre vágni még véletlenül sem, így inkább a taxinál maradtam. Az utca elején tett le minket az autó és ahogy kikanyarodott vissza útra, Lucassal kézen fogva indultunk el Daniel hatalmas háza felé. Nem voltunk messze a bejárattól, körülbelül három méter lehetett, amikor hirtelen elfogott egy rossz érzés és biztosra vettem, hogy van valaki mögöttünk. Nem mertem hátra nézni, csak felvettem a kezembe Lucast és próbáltam nem elejteni a szatyrokat. Amint sietősebbre vettem a tempót, bebizonyosodott a félelmem.

- Nem is tudtam, hogy bébiszitternek álltál –az ismerős hangtól libabőrös lettem, és nagy levegőt véve megfordultam. A bátyám a szokásos kinézettel állt előttem. Igénytelen kócos haj, kockás ing és szürke melegítő. Semmit nem változott, talán annyiban, hogy már az arc szőrzetével sem törődött.

- Mit keresel itt? –kérdeztem száraztorokkal.

- Hát hiányzott a hugicám –vont vállat.

- Hát nekem te egyáltalán nem, és megköszönném, ha többet nem jönnél a közelembe –mordultam rá. Talán szívtelennek tűntem, de Sam maga volt az ördög.

- Ki a kisfickó? –mutatott Lucasra.

- Semmi közöd hozzá –indultam el a kapuhoz ismét.

- Nem értem miért vagy ilyen ellenséges velem! –jött utánam, de már a hangjában éreztem, hogy kezdi elveszíteni a kontrollt. A fém kapuhoz lépve lehúztam a kártyát, ami miatt kinyílt. Belül letettem Lucast, aki az ajtóhoz futott a plüss macijával.

- Mit akarsz? –néztem ingerülten a testvéremre.

- Miből gondolod, hogy nem csak látni akartalak?

- Mert akkor nem este jönnél!

- Jól van, egy kis pénz kellene –vont vállat, mire idegesen felnevettem.

- Megint drogra, mi?

- Nem, de semmi közöd hozzá, hogy mire kell –sziszegte.

- Pedig szerintem van, mivel tőlem kéred a pénzt!

- Jól van, leszarom! Adsz végre?

- Nem, nekem sincs –hazudtam.

- Ja, tényleg? Akkor kérj a gazdag pasidtól! –mutatott a házra.

- Fejezd be, és húzz el innen! –csuktam volna be a kaput, de ekkor belökte azt és ezzel az egyensúlyomat elveszítve a lépcsőnek estem. A derekamban szétáramlott a fájdalom, de időm sem volt ezzel foglalkozni, mert felrángatott a földről és neki nyomott a falnak.

- Ha nem adsz pénzt, nem csak neked lesznek fájdalmaid, hanem a kisgyereknek is –bökött az ajtóban álló Lucas felé.

- Hogy lehetsz ilyen rohadék? –kérdeztem könnyes szemekkel, de az ő tekintetében csak sötétséget láttam.

- Ott van a táskám, vedd ki amennyi kell –motyogtam végül, mire elengedett, én pedig a földre rogytam. Pillanatok alatt kifosztotta a pénztárcámat, majd eltűnt. Nagy nehezen belöktem a kaput a lábammal, mielőtt még visszajött volna.

- Char! –sírt a kisfiú az ajtóban, de nem mert mozdulni. Észre sem vettem, hogy Lucas sírni kezdett.

- Nincs baj, kicsim! –álltam fel, de szinte minden porcikám fájt. Felvettem az elejtett holmikat, majd fellépkedtem a lépcsőn.

- Nyugodj meg, Lucas! –nyitottam ki az ajtót, és behessegettem rajta. Ahogy kattant a zár, magamhoz öleltem.

- Danny aput akarom! –sírt tovább és fájdalmamban fel sem fogtam, hogy hívta a főnökömet.

- Pár nap és jön, rendben? –simogattam meg a könnyes arcát.

- Kapcsolok neked mesét és addig csinálok neked vacsit, jó? –vettem le róla a kis farmerkabátot. Lassan kezdett megnyugodni és mire leült a kanapéra, a párnák közé süllyedve a könnyei is eltűntek. Próbáltam erősnek tűnni, de szinte sokkot kaptam amiért újra így bánt velem a testvérem. De legalább most nem ütött meg. Palacsintát kevertem ki, amikor a telefonom rezegni kezdett a pulton. Daniel neve jelent meg a kijelzőn, kellett pár pillanat mire összeszedtem magam és fel bírtam venni.

- Szia! –köszöntem a telefonba.

- Szia! Minden rendben van otthon? –érdeklődött, és úgy tűnt jó kedve van. Semmi féleképpen nem akartam neki elmondani a történteket. Jobbnak láttam, ha nem tud róla, még a végén eltiltana Lucastól, hogy veszélybe sodrom.

- Igen, éppen palacsintát csinálok Lucasnak.

- Hiányoztok –egy pillanatig felsem tűnt, hogy többes számban beszél. Lecövekeltem és inkább kérdeztem tőle.

- Jó hétvége elé nézel?

- Szabadedzés elég jól ment, szóval azt hiszem igen –örültem amiért neki legalább jól sikerült ez a mai nap.

- Charlotte, biztos minden rendben? --furcsáltam amiért rá kérdez, pedig próbáltam normális hangnemben beszélni.

- Persze! Csak fáradt vagyok...

- Értem, akkor hagylak titeket, jó éjszakát! –köszönt el és egy kicsit megnyugtatott, de még sem. Én is azt akartam, hogy itt legyen. Talán az egész megsem történik, ha itthon van. Sőt biztosan nem.

Instagram: dkamilla_iroioldal 👻

TikTok: dkamilla 🕸