Zuhanás szabadsága D.R

Tizenhatodik fejezet

Charlotte Wells

Március 31. szerda

Beléptünk az intézet bejáratán, a szokásos csoportszobához mentünk, majd ahogy kinyitottam az ajtót, és Lucas meglátott, nem rohant oda hozzám, szinte úgy tűnt mintha a kisfiú elfelejtett volna. Szíven ütött a kialakult helyzet és Danielre néztem, aki szintén észrevette Lucas reakcióját. Mrs. Rosberg ahogy meglátott minket, felállt az egyik kisasztaltól és hozzánk lépett.

- Sziasztok! –mosolygott ránk kedvesen.

- Jó napot –erőltettem magamra egy mosolyt.

- Nem hittem volna, hogy a kedves barátodat ismét magaddal hozod –nézett Danielre, aki közvetlen mögöttem állt.

- Szerettem volna jönni, ha nem gond –mondta Daniel, és örültem amiért mögöttem állt, mert egy kicsit használhattam támaszként. Létezik, hogy egy hároméves gyerek haragszik rám?

- Dehogy is! Nagyon jó, hogy mindketten jöttetek! –mosolygott ránk majd hirtelen elhúzta az ajkát.

- Lucas a napokban sokat sírt, hiányolt téged –nézett rám, mire még jobban elszomorodtam.

- Szóval haragszik? –sóhajtottam.

- A háromévesek olyan picik még, hogy ez csak pillanatnyi –vont vállat Mrs. Rosberg.

- Persze, gondolom –sóhajtottam.

- Oda megyek hozzá --léptem el Mrs. Rosbergtől és Danieltől, majd elindultam a sarokban játszó kisfiúhoz. A szőnyegen építkezett, én pedig a cipőmet levéve leültem mellé.

- Szia, Lucas! –amint köszöntem neki, a kisfiú felnézett majd az ölembe mászott.

- Char! –bújt hozzám, én pedig könnyes szemekkel puszit nyomtam a fejetetejére. Annyi sérelem érte ezt a kisfiút, és még én is megbántottam. Szörnyű embernek éreztem magam abban a pillanatban.

- Helló, kishaver! –Daniel szintén letelepedett a szőnyegre, és ahogy ezt megtette, Mrs. Rosberg hozzánk lépett.

- Kiviszem a többieket játszani, ti pedig csináljátok, amit megbeszéltünk –kacsintott Danielre, mire összeráncoltam a homlokom. Amint Mrs. Rosberg sorba állította a gyerekeket, én értetlenül a főnökömre néztem.

- Lucas, van kedved eljönni velem és Charlotte-al sétálni? –meglepődve néztem a főnökömre, de Lucas már fel is pattant és Danielhez ugrott.

- Igen! Kaphatok fagyit? –kérdezte és neki dőlt a férfinek, aki minden egyes eltelt nappal, egyre jobban csak meglepett.

- Azt kapsz, amit csak szeretnél –mosolygott rá Daniel.

- Lucas, vedd fel a cipődet –mondtam a kisfiúnak, aki azonnal rohant a csoportszoba ajtajához, ahol már csak az ő cipője állt.

- Ez rossz ötlet –suttogtam Danielnek.

- Még is miért? –értetlenkedett.

- Hozzánk szoktatod? Elakarod vele hitetni, hogy mi leszünk az új családja? Három éves, de nem hülye, Daniel! –sziszegtem.

- És ha én magamhoz venném? Mi van, ha én szeretném felnevelni? –szinte sokkot kaptam ahogy ezek a szavak elhagyták az ajkait.

- Még is miről beszélsz? Miért tennél ilyesmit? –néztem rá értetlenül, mire egy árny átsuhant az arcán.

- Mert nem lehet gyerekem.

A levegőm beszorult ahogy ezt kimondta, de mielőtt reagálni tudtam volna vagy bármi ilyesmi, ő már fel is pattant és visszavette a cipőjét. Danielnek nem lehet gyereke? Ez lenne az ő nagy titka? Kellett pár pillanat, mire felfogtam az új információkat, majd én is felálltam és felkaptam a cipőmet. Ahogy sétáltunk ki az intézetből, Lucas végig Daniel kezét fogta és egyikünk se szólt semmit. Én még próbáltam emészteni az előbb hallottakat, Daniel pedig életében először mondhatta el ezt a titkot bárkinek is. Lucas pedig csak Lucas volt. Ahogy kiértünk a fekete Mercedeshez, Daniel a csomagtartóból elővett egy gyerekülést.

- Neked miért van az autódban egy gyerekülés? –néztem rá, miközben Lucast felvettem a kezembe.

- Isaac miatt –felelte és így már érthető volt. Daniel beállította az ülést majd beültette Lucast, én pedig elől foglaltam helyet. Ahogy elindultunk, Danielre néztem.

- Mióta tudod?

- Mit? –jól tudta, hogy miről beszélek, csak nem akart válaszolni.

- Tudod miről beszélek.

- Két éve körülbelül –vont vállat.

- Szóval nem az van, hogy nem találod meg az igazit, hanem igazából nem is akarod –értettem meg a helyzetet.

- Még is minek? Hogy tönkre tegyem egy nő életét? –nézett rám idegesen.

- Vannak megoldások –válaszoltam, mire dühösen rám nézett.

- Örülnék, ha témát váltanánk! –mordult rám.

- Mi van, ha még is lehet? –hagytam figyelmen kívül a dühét.

- Orvos állapította meg, esetleg te tudsz valamit, amit egy doktor nem?

- Nem, csak lehet, hogy... –húztam el az ajkam.

- Nem lehet, Charlotte! Fejezzük ezt be –sóhajtotta.