Zuhanás szabadsága D.R

Huszonharmadik fejezet

 Charlotte Wells

Kíváncsian vártam, hogy Daniel mit fog mondani. Annyira dühös voltam rá, hogy legszívesebben megsem hallgattam volna, viszont tudni akartam még is mi a fene ütött belé.

- Nagyon sajnálom a mai viselkedésemet... Van egy újságíró, aki kavarni akarja a szart rólam/rólunk és nem segített, hogy megjelentetek ott –egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy higgyek-e neki, de még is miért hazudna? Mellesleg hihető is volt a dolog.

- Lehet, hogy nem kellett volna kimennünk! De nem gondolod, hogy az utóbbi időben való viselkedésed után ez mennyire rosszul esett? És még Lucas háromévesen is felfogta, hogy bajod van velünk vagy is velem! Azt hitte visszakarod adni az otthonba!

- Nagyon sajnálom, Charlotte! Barom módjára viselkedtem –túrt a hajába.

- Az nem kifejezés! És miért tűntél el egy egész hétre?

- Mert levegőre volt szükségem...

- Levegőre? Miért itt nem kapsz vagy mi?

- Charlotte, értsd meg, hogy nekem teljesen mást jelent veled és Lucassal lenni! Évek óta egyedül élek és most beköltöztetek mindketten ide, rohadtul élveztem a kialakult helyzetet. Szeretem, hogy itt vagy és imádom minden mozdulatodat! És igen bedurrant az agyam amikor megláttam a tökéletes bőrödön azt a foltot, mert nem akarom, hogy bárki is ilyet tegyen veled! És nem, nem bánom, hogy kórházba került az a seggfej miattam! –a monológjára nem számítottam, de elképesztően jól esett az őszintesége, az pedig megdobogtatta a szívem ahogy rólam beszélt.

- De te nem akarsz hozzám tartozni és ezt felfogtam –tette hozzá, majd elfordult tőlem.

- Nem mondtam, hogy nem akarok! –csúszott ki a számon, mert úgy tűnt mintha pillanatokon belül elveszíteném. Daniel megállt, majd újra rám nézett.

- Csak annyi minden történt körülöttem az utóbbi időben, és arra nem is gondoltam, hogy... Talán vonzódom hozzád –annyira bénának éreztem a szavaimat, de Daniel még is elmosolyodott.

- Főnököm vagy és... –kezdtem, mire unottan megforgatta a szemét.

- Még egyszer a főnöködnek hívsz, esküszöm kirúglak –közölte, mire megszeppenve néztem rá.

- Jó, befejeztem...

- Helyes –addig lépkedett közelebb hozzám, míg nem kellett teljesen hátra döntenem a fejem, hogy rá nézhessek.

- Megbocsájtasz? –kérdezte megsimogatva az arcomat, és az érintésétől az egész testem libabőrös lett.

- Meg –bólintottam elmosolyodva, majd ismét végig simított az ujjával az arcomon.

- Annyira tökéletes vagy –suttogta és a tekintetét látva, úgy tűnt komolyan gondolja, ez olyan érzéseket keltett bennem, amiket még sosem éreztem. A mellkasára simítottam a kezemet, amivel mintha jelzést adtam volna neki. Lehajolt majd az ajkainkat összeérintette. Úgy éreztem mintha felrobbant volna a mellkasomban valami. A derekamra fonta az egyik karját, majd még közelebb húzott. Nem akartam tőle elhúzódni és az ajkaink is csak annyi időre váltak szét, míg levegőt vettünk. Időérzékem teljesen elillant majd, amikor Daniel erőt vett magán és elhúzódott tőlem, szinte veszteségként éltem meg a közöttünk keletkező teret.

- Ne hagyjuk Lucast sokáig egyedül –nyomott még egy csókot a homlokomra.

- Igaz –bólintottam és alig tudtam elrejteni a mosolyomat.

Teljesen más világban jártam, addig míg a csengő nem szólalt meg.

- Kinyitom, addig öltözz át –simítottam egyet az oldalán, amitől elmosolyodott.

- Rendben –lépett ki velem egyszerre a folyosóra, majd én visszamentem a nappaliba, ahol Lucas még mindig építkezett. Onnan pedig egyenesen a bejárati ajtóhoz mentem. Amint kinyílt az ajtó Mr. és Mrs. Ricciardo-t pillantottam meg. Észrevehetően lefagytam egy pillanatra, mivel nem tudtak Lucasról ahogy az én szüleim se. Plusz arról sem, hogy itt laktam és úgy tűnik pár perce már Daniel barátnője is lettem.

- Szia, drágám! –lépett be hevesen Grace, majd szorosan átölelt.

- Jó napot! –viszonoztam az ölelést, közben pedig próbáltam nem kétségbeesni.

- Szia, Charlotte! –mosolygott Joe is, majd hirtelen előbukkant Lucas is.

- Sziasztok! –szaladt hozzánk, mire a Ricciardo szülők szinten sokkot kapva néztek rám.

- Ő kicsoda? –érdeklődött Grace és mosolyt villantott a kisfiúra, aki a lábamhoz bújva figyelte Daniel szüleit.

- Lucas a nevem –válaszolt helyettem is a kisfiú.

- A te gyereked? --nézett rám Joe és Grace is kérdőn.

- Öhm... Lucas, megkeresnéd Danielt? –néztem a kisfiúra.

- Igen --szaladt el, amitől kicsit megkönnyebbültem.

- Nem a fiam... Csak magunkhoz akarjuk őt venni –mondtam ki a lehető legrövidebben.

- Na nézd meg és azt hitték elhiszem, hogy nincsenek együtt –paskolta meg a férje mellkasát Grace. Én pedig csak elmosolyodtam mivel most már igaz volt, amit Grace annyira állított. Vagy is azt hiszem...

- Itt vagyok –jött elő Daniel, és közben Lucast fogta a kezében, majd hirtelen őt is elkapta a pánik.

- Ti mit kerestek itt? –nézett a szüleire és letette Lucast, aki a nappaliba szaladt.

- Gondoltuk meglátogatjuk a fiúnkat... Nem számítottunk rá, hogy titokban már családod van –mondta Grace sértetten.

- Ez hosszú történet és elakartam mondani –állt meg mellettem, majd átölelte a vállamat, ami most nagyon jól esett.

- Igazán? És mikor? És nem akarsz saját gyereket? Miért fogadtok örökbe?

- Grace, elég a sok kérdésből inkább menjünk beljebb –állította le Joe.

Miközben levették a cipőjüket, majd a bőröndjeiket megállították a falnál, Lucas előszaladt egy mentőautóval, hogy megmutassa.

- Nézzétek –mutatta fel a Ricciardo szülőknek.

- Nagyon szép --dicsérte meg Joe mosolyogva, amivel azt érte el, hogy a kisfiú maga után húzta a nappaliba játszani.

- Nem tudom elhinni, hogy nem avattál be! Mióta van itt? –kérdezte Mrs. Ricciardo, ahogy az ebédlőben leültünk.

- Több, mint két hete –válaszoltam.

- Jól van, és miért? Miért vettétek magatokhoz?

- Mert nincs senkije és az önkénteskedésem alatt nagyon megszerettem, aztán Daniel is eljött velem párszor... Szóval így került ide –magyaráztam zavarosan, mert úgy tűnt Daniel még csak próbálkozik összeszedni a gondolatait.

- Jó és mikor lesz olyan unokám, aki tényleg a mi vérvonalunkból van? –érdeklődött, de legalább szépen fogalmazva.

- Nem lesz, anya! Nem lehet gyerekem –csattant fel mellettem ülve.

- Mi? Még is miért?

- Mert az orvos két éve megmondta –vont vállat, de bármennyire is adta a lazát tudtam, hogy rossz neki ez a helyzet.

- Ez nem lehet igaz! –Grace rettentően csalódottnak tűnt, és szinte könnyek gyűltek a szemében.

- Sajnálom, anya... Ez van –vont vállat Daniel.

- Néni –jelent meg Lucas, majd letett egy műanyag csészét Grace elé.

- Ohh köszönöm, édesem! --mosolygott a kisfiúra.

Instagram: dkamilla_iroioldal

TikTok: dkamilla