Érzelmek és életek

1. ~ Rubinvörös ~

"Ha az életed szar, számíts rá, hogy szarabb lesz.

EZ NEM TÜNDÉRORSZÁG, BASSZA MEG!"

Olivia Roy

1.

AKKOR

Három hónappal ezelőtt – A Ziccerek és életek epilógusának estéje

Csattanás. Utolsó hörgő halálsikoly. A vér izzadságként folyik végig az arcom szögletes vonalán. Megijedek – fura egy érzelem. Kiesik a kezemből a glock, a vizes bakancsomra hullik. Placcs. Mint az agy hangja, amit abban a pillanatban szaggatott szét.

Vérzik az orrom – megütöttek. Meg akartak fosztani az élettől, amiben alig élek. Élet. Bonyolult el folyamat, a megszoksz vagy meghalsz folyamatra épül. Én inkább meghalnék, bár ez senkit sem érdekel.

Érzelmek nélkül élni szar.

Lelőttem egy embert. Húsába fúródott a golyó. Igen, pont a koponyája alá, mesés lehetett. Csupán a hangját hallottam, nem néztem oda. Most már a nyakamon csörgedezik végig a férfi és az én összekevert vérem. Bűnös vére keveredik a bűnösévél.

Félek. Ez az érzelem megy. Kifejezhető még nekem is.

A férfi a térdére rogy, a mocskos szemével utoljára végigmér, homloka közepéből vulkánként serken ki a lávaszerű, ragacsos vér, aztán a park fűére dől. Beszennyezi az ártalmas vérével a harmattól gyöngyöző gyepet. Egy játszóteret, az ártatlanság szimbólumát. Vére a cipőm orráig kúszik. Hátrálok. Más vérében állni olyan, mintha Krisztus keresztre feszített testét bámulnám.

Nem nekem való.

Becstelen.

A Pokolba velem.

Az üveges szemébe tekintek, az elnyílt szájából csepereg a vér, beszennyezi a nyakát. Kanyargós ívben az artériája vonalán csorog. Szökőkút. A halálé. Elfolyt a bűnös élet. Hadd folyjék! Lelőttem, igen. Megöltem, naná. Mert meg kellett. Egyedül. Társak nélkül.

Istenem, de félek!

Fázok. Ősszel ki ne fázna gyilkolás után? Körbeölel a hideg szél, lassan fojtogat. Megfulladok.

Húscafatot szedek le a ruhámról. A jelvényemre is tapad egy. Egyetlen lövés ennyi kárt okoz. 

A férfi a kezébe szorítja a fegyverét. Ócska, régimódi. A vietnámi háborúban használhattak ilyet utoljára. Gyilkolásra mégis alkalmas. Engem akart megölni. Szép temetésem lett volna. Olyan igazi filmbeli, amikor a rendőrújonc önfeláldozásának köszönhetően megmenekül a főszereplő zsernyák. Koporsóm az amerikai zászlóval födték volna, összehangolt hangszóróból szólt volna a nemzeti himnusz.

Míg az ellen gőgös hada rettegett csendben pihen. *

Reszketek és izzadok. A játszótér hintáját a szél táncra hívja, ezért sikolyként nyöszörög a zajos éjszakába. Bekerítenek a szirénák, védelmezően vonva a maguk jól megalkotott biztonságuk alá. A derekamra erősített rádió recseg.

Egy ismerős hang hasít át a csenden.

– Minden egységnek, a gyanúsítottnak nyoma veszett.

Nyoma veszett. Nem-nem. Lelőttem.

Édes halál. Csak rá várt.

Markomba veszem a rádiót. Ujjaim ráfeszülnek, a körmeim visszahajlanak, teljesen leválik a körömtányérról. A számmal tépem tovább, egészen a holdacskáig (áú, áú, áú), kiköpöm a föld felé. Szennyezem a környezetet a testem darabjaival, még ha ez csak egy jelentéktelen szarulemez is. Múltbeli énem most két nagy pofont kever le.