Érzelmek és életek

18. ~ Japánpiros ~

 (Bombázzátok szét kommenttel. 😂)

Béta által még nincs javítva, lehetnek benne hibák, de ahogy megkapom a javított verziót, javítom itt is! 

Felnőtt tartalom! 

– Livie, kelj fel – Josh izgatott hangja furakodik be az álmaim közé, és ráncigál ki onnan. Nem bánom, úgyis a folyóban úszó Declanről álmodtam.

Kevés nyűgöt beletéve a morgásomba emelem el a fejemet a párnáról, és az ajtó felé nézek. Josh az ujjait tördelve áll egyhelyben, mozdulatlanul mered rám.

Rohadt ijesztő így!

– Álmodtál? – kérdezem ásítva egyet.

Lassan megrázza a fejét, összehúzva szemöldökét, mintha ő sem tudná, álmodott-e vagy sem.

– Hívtak. Ajax és a banda találkozni akar velem.

– Mi? – Lerúgom magamról a takarót, sürgetve magamat kelek ki az ágyból.

Hát, mégis sikerülhet? Van remény és a fenti entitások nem mindegyike van ellenem?

A szívemre szorított kezemmel Josh elé lépek, és a szemébe nézek, keresve benne valamilyen félelmet vagy valami hasonló érzést. De akárhogyan fedezem fel, bámulom a barna íriszén a sötétebb, világosabb foltokat, félelmet nem találok, csak elszántságot.

Az ajtótoknak támaszkodik, sóhajt unalmában, még a karját is flegmatikusan maga köré fonja.

– Nekem is mennem kell? – ijedek meg.

Engem nem készítettek fel beépülésre. Ahhoz egy rendőrnek külön iskolát kellene végezni, és még csak újonc vagyok. Kizárt, hogy sikeresen tudjak működni Josh mellett, miközben a banda mellettem Jeffrey Dahmert istenítő pólóban, morbid viccekkel szórakoznak, azt mesélve egymásnak, hogyan ölték meg az áldozataikat. Nincs hozzá gyomrom. Hányingerem lesz, amikor egy pillanat erejéig elképzelem, hogyan gyilkoltak.

– Nem – nyugtat meg lomha fejcsóválással. – Jól manipulálok, megmondtam, hogy nem jöhetsz.

– És ezt bevették? – billentem oldalra a fejem.

Megrántja a vállát.

– Egy terhes lányt senki nem akar megerőltetni – vigyorogja.

Elnevetem magam.

– Szóval terhes vagyok. – Kimondva a három évvel ezelőtt rémálommá vált szót, most nem ugrik össze a gyomrom dióméretűvé, hanem kitágul, vízirózsaként nyílik ki. Josh furán néz, amikor elmosolyodom. Bárcsak megoszthatnám vele, hogy a fiziológiai reakcióm azt sugallja, készen vagyok Anjával gyereket nevelni. Josh-t úgysem érdekelné, hümmögne, aztán menne a dolgára. Visszatérek a tárgyra: – Ugye tudod, hogy így nagyobb célpont leszek az Enigmának?

– És így előbb is engednek a közelükbe – megy tovább, megbökve mutatóujjával a homlokom közepét. – Valamit, valamiért. Felhívom Daltont.

Amikor elmegy mellettem, súrolja a kezem az övével. Nem véletlenül, hátranéz, és mosolyog.

Hálás nekem.

***

Besietve az eligazítóba leülök Dalton és Josh közé. A többségnek nem tetszik Josh jelenléte. Josh-nak nem tetszik a többség jelenléte. Kvittek. Dalton a papírpohár aljának pöckölgeti a középső ujját, lába ütemtelenül jár a padlón. Nem biztos, hogy csak a mai nap miatt ilyen stresszes. Tegnap ráerőszakoltam, menjen be Anjához, órákig maradt ott, megszakadt a szívem, látva őt zokogni. Sosem láttam sírni őt. Nem eresztette Anja kezét, olyan volt a több órán keresztül tartó jelenet, mintha Dalton tartotta volna Anját a Föld és a Menny közötti határon. Dalton attól tartott, ha elengedi, ugyanúgy végzi, mint egykori társa. Nehezen tudtam őt elrángatni Anja magatehetetlen testétől.