Érzelmek és életek

27. ~ Pokolvörös ~

New York – új élet, a szerelmemmel. Holnapután indulás!

Lucy Instagram történetében olvasom a feliratot, a képen bőröndök állnak egymás mellett, valamelyik Daltoné. New Yorkba költözik Lucyval.

Nem tudom, hogy érezzek ezzel kapcsolatban: legyek felszabadult, amiért biztosan nem fogom őt többet látni, vagy szakadjon meg a szívem ugyanezért?

Szerettem őt... Túlságosan is ragaszkodtam hozzá, miközben neki nem voltam más csak egy kis periódus életének intervallumán. Csak egy másodperc a sok milliónyi közül. Csak egy kép, talán egy fél, de sosem több.

És nekem?

Életem etapjában ő volt a tetőpont egyik fele (Anja a másik). Történetünk olyan volt, mint a legjobban megalkotott könyvek szerkezete. Tele fordulatokkal, bonyodalmakkal, késleltetéssel, bár az expozíció elég klisésen sikeredett. A történet megoldása szintén: a lány, aki nem tudott dönteni, kit is szeret, mindenkit elveszített, és most egyedül tengődik, mint egy elveszett madár, aki keresi a többieket, ám azokat sosem találja meg; messze szálltak már, talán egy kontinens választja őket szét.

Karácsony van.

A nappaliban magasra nyújtózó fenyő beleveszik a sötétségbe; nincs kivilágítva.

Hiányzik Josh. Az ölelése, ami a gondolataim elől volt a menedék. Hiányzik a vihar előtti csend. A viharban élni sokkal rosszabb és kegyetlenebb, huszonöt hetes terhesen pláne.

Nyelvemet kidugva, egy különleges ajándékoz zárok egy borítékba. Mártoné lesz. Repülőjegy, vissza Budapestre. Tudom, hogy egyedül nem menne el, ezért fogok vele menni. Nekem is kell a kikapcsolódás, Európában nagyon régen nem voltam. December 30-án indul a gép és a magyarok által elnevezett Szilveszter napján, azaz december 31-én landol. Sok év után ott töltheti az Újévet. Nehezen tudtam megszerezni az útlevélszámát, de mindent megér, ha mosolyt csalok arcára. Gondoskodtam róla, hogy kényelmes repülő legyen, hiszen nyolcvannégy évesen már megviseli a szervezetett egy ilyen túra. A szállást is lefoglaltam három napra, szóval éppen visszaérek, mielőtt bekövetkezik a harmadik trimeszter.

Átmegyek a szobába, bekapcsolom a laptopom. Elmondom anyáéknak, hogy terhes vagyok. Azt, hogy kitől, nem. Majd egyszer, ha nőttem a szemükben.

Amikor megjelennek a képernyő előtt, mosollyal, apa hülye mikulás sapkában, megdobban a szívem, és felidézem, milyen jó is volt gyerekként, amikor még úgy hittem, büszkék lehetnek rám.

Anya beleint a kamerába.

– Sziasztok... – köszönök.

– Jó látni, Ollie! – mondja anya.

Az asztal szélén dobolok az ujjammal, amíg a mondandómat fogalmazom.

– Figyeljetek – veszek egy nagy levegőt –, van valami, amit nem mondtam el nektek hosszú ideje.

Csendben hallgatnak, egymásra néznek, majd vissza a kamerába.

Felállok, megvillantva a szűk, fehér leggingsem által a hasamat.

– Olivia! – kiállt fel anya feltehetőleg örömében, mert ő és apa összepacsiznak. – Drágám, hányadik hónapban vagy? – hajol közelebb anya a kamerához. – Hatodik?

Visszaülök a székre.

– Már lassan hetedik – korrigálom. – De nem Anjától.

A mosoly lehervad a szájukról.

– Hanem...? – kérdez rá apa óvatosan.

– Ezt nem mondom meg. A srác támogat mindenben, de nincs közünk egymáshoz. Egy balul elsült egyéjszakás volt. Anja is szakított velem, persze, nem csaltam meg, akkor volt kómában.