Érzelmek és életek

33. ~ Rózsavörös ~

18+

Josh nevét nézem a telefonom hívásjegyzékében, miközben a járőrkocsiban várom, Dalton visszaérkezzen a kávézóból. Láttam, ahogy Josh összeszedi az összes cuccát pár órával ezelőtt. Még otthon voltam. A közlekedőben egymásra néztünk. Ő mosolygott, én a könnyeimet törölgettem. Intett, kinyitotta az ajtót, de nem nézett vissza. Úgy csukta be maga után, mintha ezzel is szimbolizálná, ennyire könnyen elhagyja a múltat, vagyis engem. Nem láttam, hogy köszönt el Nate-től. Nem mertem megnézni, ahogy Nate a hatalmasra kitáguló szemével utoljára megnézi az apja minden vonását, Josh arcára teszi apró kezét – mint azt szokta sokszor. Nate a saját apja nélkül fog felnőni, de ő ezt nem fogja tudni. Daltont kell majd az apjának hívnia, és tudom, ez a legjobb, amit Nate biztonságáért tehetünk, mégis keserű szájízzel fogadom el, mert Josh tehetett akármit a múltban, azt senki nem veheti el tőle, hogy változott és bizony nagyon jó apa.

Végül kinézve a szélvédőn, hangosan sóhajtva visszateszem az egyenruhám zsebébe a telefont. Megígértem neki, nem keresem, nem zargatom, hogy el tudja felejteni a múltat. Utálom, hogy ennyire el akar felejteni minket.

Jobb lesz.

Muszáj jobbnak lennie.

Dalton visszaszáll a kocsiba, átnyújtja a kávét, amit kértem. (Szülés után megszerettem.) Hálásan mosolygok rá, és miközben becsatolja az övét, keze súrolja a combom szélét.

Elmosolyodom.

– Ez direkt volt – közlöm vele.

Megrántja a vállát.

– Talán.

– Utállak – horkantok.

– Azt nem hinném. – Felém néz, mielőtt beindítaná a járőr autót. – Készen állsz ma egy tragikus élményre?

Megnyomkodom a szemem.

Nem, baromira nem állok készen, főleg nem a mai után.

– Hullaház – szorítom össze a szám, miután kimondtam a szót.

Dalton bólint.

– Ha át akarsz menni a vizsgán, muszáj.

– És nem lehetne, hogy csak bekamuzod, hogy ott voltam? – nézek rá olyan aranyosan, amennyire csak tudok, még a számat is enyhén lebiggyesztem.

– Biztos, hogy nem.

– A barátnőd vagyok! – feleselek.

– A-a – ciccegi. – Nem vagy a barátnőm. Még nem. És ezt magadnak köszönd, te nem akarod még.

– Mert most szakítottam a gyerekem apjával; nyilván!

– De egy randi beleférne? – kérdezi.

A homlokom közepéig emelkedik a szemöldököm.

– Ki hív, kit randira?

– Én, téged és Anját.

Hümmögök. Próbálok keresni valakit, aki legalább szabálytalankodik az úttesten, vagy a mellette elfutó járdán, de ma senki sincsen rossz passzban, muszáj válaszolnom Dalton burkolt kérdésére.

– Szexmentes randi – szögezem le.

– Az lesz. Akkor holnap nyolckor, a Marrowban. A taxi megy értetek, és csini legyél.

– Mindig csini vagyok – emelem meg az orrom.

– Nem mindig, tudod, volt az az eset, amikor a kukában... – Nem fejezheti be a mondatát, mert a szájára illesztem a kezem, olyan erősen, hogy akár egy pofonnak is elmehetne.