Érzelmek és életek

29. ~ Pecsétvörös ~

Harmincharmadik hét.

Az orvos szerint annyira izgága a baba, hogy úgy tűnik, a harminchatodik vagy a harminchetedik hétre meg is fog születni. Érzem is az előjelét. Egyre gyakrabban rugdos, és a hasam is sokszor fáj, ma kiváltképpen; sokkal hosszabban, sűrűbben. Lehet, a sok zsíros ételtől van, amit ettem. Eddig próbáltam tartani, hogy egészségesen étkezem, de az utóbbi egy hétben felhagytam vele, sokkal jobban eltelek a hamburgerrel és sültkrumplival.

Cora szerint pedig csendes állapotos voltam, mert ő sokkal többet sírt, sokkal rosszabban viselte a környezeti változásokat, mint én.

Február elejét írjuk. Az egész városra a fagy és a hó borult, tegnapig egy héten keresztül esett vagy szakadt a hó, a mai nap reggelére elállt, és Josh-sal úgy döntöttünk, hogy kijövünk a városba. Először virágot és mécsest vittünk Márton volt helyére, majd a temetőben is meglátogattuk. Josh-t szerencsére senki nem ismerte fel, mondjuk, egy kapucni van a fejébe húzva; úgy nehéz is.

Taxival kijöttünk a St. Claire folyóhoz, most ott sétálunk, lassan. Nem fogom a kezét; a zsebemben pihen az enyém. Igen, rájöttem, amit érzek az nemcsak hála, hanem erősebb érzelem is. Azt hiszem, ezzel még barátkoznom kell, és nem tudom, megemlítsem-e ezt Josh-nak. Szerintem sejti, hogy beleszerettem. Utálom csak gondolatban is kijelenteni, hogy szerelmes lettem belé.

De az lettem. Most már tudom.

– Huh! – rántom meg Josh kabátját, amikor a fájdalom élesebben hasít a hasamba és összegörnyedek. – Várjál, várj, mindjárt mehetünk, egy pillanat – lihegem. – Oké, már jó.

– Biztos vagy benne, hogy ez rendben van? Mármint ennyire gyakran kell fájnia?

– Jósló fájás – rántom meg a vállam.

– Annak nem kell fájnia... ennyire biztosan nem.

– Valakinek fáj. Ne aggódj már! Töviről-hegyire elolvastam minden könyvet, cikket, ami a szülésről szól. Ez normális.

– Mi van, ha vajúdsz?

Megforgatom a szemem.

– Annak jobban kellene fájnia.

– A rendőrségen megállapították, hogy kurva magasan van a fájdalomküszöböd, amikor a teasert használták rajtad, sem adtál ki egy hangot sem! Lehet, ezért érzed gyengéden, miközben amúgy most más nőnek jobban fájna.

Felsóhajtok.

– Befejezted?

– Ne menjünk kórházba?

– Joshua! – fújtatok. – Elég lesz. – A hatás kedvéért párat szökellek két lábon, mire eltakarja a szemét a kezével. – Látod?

– Jó-jó! – emeli fel a kezét megadásként. – Elhiszem, csak ne ugrálj, megszédül a baba.

– Végre! – horkantok.

Belém karol. A befagyott tavat nézi, miközben meg-megpuszilja a homlokomat. Itt csend van, és nyugalom. Nem kell félnünk, hogy az emberek felismernék őt.

– Előhozakotsz baba nevekkel? – kérdezi.

Rámosolygok.

– Van egy pár a fejemben. De te is ötletelhetsz velem – vetem fel.

Lomhán megrázza a fejét.

– Azt szeretném, hogy te add neki.

Megállok, szembefordítom magammal Josh-t. A csípős hideg utat talál közöttünk, a szellő lágyan rezegteti a hajam végét.