Érzelmek és életek

26. ~ Kasmírvörös ~

18+!

A karácsonyfa tetejére illesztem a piros csúcsdíszt a nappaliban. Nálunk december elsejével kezdődik meg a karácsonyi élet, Josh utálja a karácsonyt, ezért sűrűn elnézést kért, amiért nem szeretne segíteni. Nem éreztem iránta haragot, megöleltem inkább. Nem kényszeríthetek rá egy ünnepet, csak azért, mert nekem fontos. Habár nem vagyok vallásos: azért foglal el nagy helyet a szívemben az ünnep, mert az év ezen szakaszában mindig sokkal jobban éreztem magam. A körülöttem lévő emberek barátságosabbak, elkezdenek a másikkal törődni. Imádom a színeket a piros és arany találkozását, ami megdöntött király véreként folyik az arany koronára. Szent lesz ez a hónap. Szeretem a konyhából látható lassú hótáncot, ami rövid életű, mégis elég arra, hogy fehér fátyolba öltöztesse Detroitot.

Nyugalom van.

Bárminemű gonosz érzelem is megkíméli a lelkem. Annyi boldogság veszi őket körbe decemberben, hogy inkább szabadnapot vettek ki. Remélem, jól érzik magukat, ott, ahol vannak – sose jöjjenek vissza.

Josh után csapódik a bejárati ajtó, Indigó és Daisy berohan a nappaliba, megszagolják a karácsonyfát, majd egymásra nézve hozzám ügetnek, amikor lehajolok. Megsimizem a feje búbjukat.

Josh hajában pengeként csillan meg a kövér hópelyhek némelyike, beletúrva a hajába megolvasztja azokat, ezüstként csillan fel a hosszabb fürtök mindegyike.

– Sáros vagy! – nevetem. – Mi történt?

– Daisy látott egy macskát, meg akarta kergetni, húzott engem is, aztán pofára estem – morogja, színlelt sértettséggel a kutyára néz, száján a mosoly hamar lebuktatja hamisan kreált érzelmét.

– Nem ütötted meg magad? – aggódva lépek hozzá, és tapogatom meg a jókora vizes foltot a farmernadrágján.

– Cikizést vártam. – Megfogja a kezem, és finoman elveszi a combjáról. – Dehogy.

– Kicsit késtél – jelzem neki az ujjaimat tördelve, a falon kattogó órát nézve, ami szerint Josh-nak fél órával ezelőtt volt jelenése itthon. – Megijedtem. – Megsimogatom a babámat.

Felsóhajt, összefűzi az ujjainkat, és a mellkasunk közé emeli.

– Követett egy paparazzi – ismeri be –, nem akartam, hogy lássa, bejövök, ezért mentem még két kört a kutyákkal. – Végignéz rajtam. – Féltékeny vagy?

– Azért, mert aggódom, nem jelenti azt, hogy az vagyok. A természetedből kifolyólag aggódom, oké? Öltözz át, kérlek, nem akarom, hogy megfázz.

Keze lehullik az ujjaim közül a derekamra, beljebb mászik, hűlt helyei felperzselik a bőröm a pulóver ellenére is. Lassan kifújt lélegzete selyemsálként takarja be a nyakam, és amint ajkával megízleli az ott vágyakozva libabőröző bőrt, túl könnyű leszek, átkarolom, nehogy leessek a vesztembe. Egyre megy. Nem estem a vesztembe, hanem átölel. Gyengéden és óvatosan, törékeny virágként tart, védelmezve az erős szélvihartól.

– Imádom, amikor így törődsz velem – súgja a fülembe.

– Imádom, amikor így érsz hozzám – duruzsolom a szájától pár milliméterre.

És hogy miért imádom? Olyan valódi. Daltoné mindig is mű volt, a szexen kívül nem igazán akart engem érezni. Aztán Anja... Túl igaz volt. Túljátszott. Tökéletes volt benne minden, vagyis tökéletesnek tettettük, hogy a másiknak ne okozzunk csalódást. Ez volt a baj. A kommunikáció nálunk is elcsúszott.

– Öltözz át – húzódok el tőle, a bőröm sikoltozik, hogy ne tegyem.

Meg kell tennem. Nem jelent számomra semmit, a gyerekem apja, de egy bűnöző.