Érzelmek és életek

30. ~ Szedervörös ~

Josh úgy térdel a kiságy mellett, mintha odaszögezték volna, pedig lassan hat hete itthon van baba Nate. Ebben a pár hétben teljesen átjáró lett a házam, hol Cora és Declan köszön be, hol Anja és Dalton, de volt itt már anya és apa is, de akkor persze Josh nem tartózkodott itthon. A mai nap előreláthatólag nem érkezik senki.

Egy sonkás szendvicset eszek, miközben nézem, Josh hogyan játszik a babánkkal. Az ujjait a levegőben mozgatja, Nate bámulja a mozgó árnyakat. Felemeli a bal kezét, megpróbálja elkapni, de a Josh karja magasan helyekedik el; nem ragadhatja meg. Nate rugdalózóján a bátyám nagy képe virít, természetesen ő csináltatta, hogy Josh-nak vele kelljen szemeznie néhanapján, ha ez a ruha van rajta. Josh talán életében egyszer vette a bátyám poénját, és gúnyos megjegyzés helyett vállba veregette.

Hatalmasat ásítok. Josh hátrafordul, lelkesen ugrál a szeme a testem minden pontján.

– Álmos vagy, cica?

Elfekszek az ágyon, hümmögök.

– Egy picit... Én azt hittem, sírósabb baba lesz.

– Nem elég sírós neked? – vonja fel a szemöldökét, majd visszafordul a babaágyában mindjárt elszunnyadó Nate-re. – Hallod, töki, sírjál már anyukádnak egy kicsit jobban!

– Mekkora egy fráter vagy! Hagyd már aludni őt! Nem úgy volt, hogy te altatod el?

– De nézz már rá! Olyan aranyos, hát, nem vagyok képes elaltatni, látni szeretném az aranyos szemét.

– Joshua! – fújtatom. – Hagyd aludni. Csomagold be a takaróba, hogy ne érezze magát olyan nagy térben.

Nate-et nagyon finoman pólyázza be a kék takarójába, majd integetve neki, még egyszer megpuszilva a feje tetejét, az ágy szélére ül.

– Aludhatsz nyugodtan, én még bírom.

Megcsóválom a fejem, ezzel is kikényszerítve az álmot a fejemből.

– Nem kell. Kibírom én, csak egy kicsit pihenek – terítem magamra a takarót. – Bújj mellém!

Josh mellém helyezkedik, balra tőlem. Átkarolja a csípőm, a szemét Nate­­-en tartja, nem igazán tud másra koncentrálni, csak a hamarosan elalvó kis testére. Még az arcára is elhelyezek egy csókot, de Josh így sem szakad el lélekben a kicsitől.

– Landonnak küldtem róla képet – töri meg a csendet. – Azt mondta, nagyon szép baba, és örül, hogy boldog vagyok.

– Ezek szerint sokat nem beszéltek.

Megrántja a vállát.

– Ami a börtönben történt, ott is marad.

– Azért ez nem így megy, régen éreztél iránta valamit; nem dobhatod el csak úgy.

– Régen éreztem iránta, igen. Ma már nem – állítja.

Teljes testemmel elfordulok, már ha akarna, sem nézhetne rám, csak a hátamat láthatná. A keze azonban bármikor hozzám érhet, bárhol, és ezt végtelenül pimaszul ki is használja: először csak a csigolyáim görbéjén vezetgeti az ujjait, majd leérve a derekamhoz, ott megáll, rám borítja az egész tenyerét, és lejjebb evickélve körkörös mozdulatokkal a fenekemet simogatja. Hagyom neki, hogyisne hagynám, amikor ezek a mozdulatok kiváltanak belőlem olyan érzelmeket, amiket régen nem éreztem már érintés által. Szeretem, ahogy éjszakánként magához húz, amikor Nate sír, felkel velem együtt, hogy ha kell, segítsen nekem. Ez már nem hála, tudom azt jól már régóta. A kimondatlan igazság az, hogy kőkeményen beleszerettem ebbe az emberbe, amikor a világ legtoxikusabb bűneit követte el néhány évvel ezelőtt.