Érzelmek és életek

20. ~ Meggyvörös ~

A mai nap életem legkínosabb napja lesz. A tegnapi „szakítás" után beülni Daltonnal járőrözni felér egy kínzással. Önkínzással, mert ez a kapcsolat a saját hibáimtól volt tele (és még így is szép volt az a majdnem három hét...)

Mentségemre legyen mondva, én tényleg szeretni akartam őt, de miatta nem fogom eldobni Anját. Képtelen vagyok nélküle létezni, előbb vonnám meg magamtól az oxigént, mint őt. A lelkemet is ő tartja puhán, ő nekem a víz is. Minden, ami fontos számomra, megtestesül Anjában. Nem ártana újra felkeresni egy pszichológust. Erősen kodependencia gyanús vagyok. A Weinhold házaspár szerint Amerikában ez népbetegség; nem hazudtolom meg állampolgárságom.

Felállok az öltözőpadról, rápattintom a mellényre a jelvényem, és nehezen, de kimegyek a nyüzsgésbe. Megint eluralkodott rajtam az érzelemmentesség, "leszarok mindent, csak legyen vége a napnak" korszakom élem. Anjával akarok lenni, nem szeretnék Dalton összetört szemébe nézni. Hiába mondta, nem biztos, tudott volna szeretni engem úgy, hogy abból érezzek valamit. Tudom, félhazugság volt. Tud szeretni. Ha nem is teljesen úgy, mint Anja.

Ha Daltonnal maradtam volna, talán megszeretem önmagam?

Leszegett fejjel szelem a folyosókat, ha köszönnek, csak dünnyögök, és intek. A karcolást nézem a bőr bakancson, amit azok a szilánkok hagytak, amik szétszóródtak, amikor kilőtték az autó ablakát Yiannissék. Nem cseréltem le; szerencsét hoz a zsebemben lévő ultrahang felvétellel együtt.

Tapsvihar zúdul rám, amint beteszem a lábam az eligazítóba. Rápillantok a padsorokra; az összes rendőr, rangtól, kortól függetlenül állva tapsol, mégis egy embert keresek a tekintetemmel. Dalton nem mosolyog, inkább kemények az arcvonásai, de ő csapja össze a leghangosabban a kezét, és ő húzza ki magát a legegyenesebbre – büszke rám.

– Ro...rosszat tettem? – fordulok hátra az őrmesterhez.

Jót nevet a kérdésemen.

– A rosszért taps jár?

Akkor nem gúnyként kapom.

– Nem, uram... – nézek végig a tapsoló kollégákon. – De miért...?

– Mert képes volt rábeszélni egy embert, hogy valljon az Enigma ellen. – A vállamra teszi a kezét, mire próbálok nem úgy összerándulni, mint akit megütött a defibrillátor. Dalton, amikor elnémul a taps, a székek csikorgása befejeződik, és visszaültek a rendőrök a helyükre, megköszörüli a torkát, és észrevétlenül a fejét csóválva, jelez az őrmesternek, hogy annyira nem szeretem ezeket az érintéseket. Az őrmester hátrébb lép, elenged az első padsorba. Lerogyok a székre, ott piros papírpohárban fehércsokis-fahéjas forrócsoki vár, mellette egy összehajtogatott cetli hever, amit majdnem lefújok, amikor erőteljesebben veszem a levegőt. Úgy nyitom ki, hogy véletlenül se nézze meg rajtam kívül senki.

Nagyon büszke vagyok rád! ♡

Remélem, attól függetlenül, hogy nem velem képzeled el a jövődet, tudod, hogy ott van az a váza, és bármikor belenyúlhatsz, kivehetsz belőle egy cetlit. Az abban leírt szó mindig igaz lesz, most már csak barátként és hatalmas tisztelődként. Sosem voltam még ilyen büszke egy újoncomra sem.

Sikerült, Liv.

Hátrafordulva rámosolygok Daltonra. Meg akarom csókolni, csak egy utolsó csókot akarok tőle lopni. Megérdemli a kapcsolatunk, hogy úgy búcsúzzunk el egymástól, ahogy megérdemeljük.

– Josh, ma Tyler segítségével adott nekünk egy fülest. Megvan az Enigma vezetője. A férfi Matthias Miller, mindenki kap majd róla képet. Mexikóban letartoztatták pár évvel ezelőtt, ezért nem tevékenykedett a bandájával, aztán visszatért az Államokba, és újra nekilátott a küldetésének. Dearbonban bujkál, a régi autókereskedés műhelyében. Kérek mindenkit, fél óra múlva a nagy eligazítóba menjenek át. A SWAT igazgatója eligazítást tart. – Ezzel az őrmester biccent, majd kimegy a helyiségből.