Érzelmek és életek

12. ~ Céklavörös ~

Egy pillanatra azt hittem, a Mennyországba kerülök, annyira tökéletes volt minden, mintha lebegnék, nem lenne a lelkemben teher. De ez csak egy átmeneti állapot, a Pokol köszönt, hiszen a Mennyországban miért élném meg a legnagyobb traumám emlékét?

A folyóban kapálózik egy kéz, nem segítségért kiállt, csak megfagyott a hidegben. Úgy áll ki belőle, mint az útjelző bója, ami az én balszerencsém útját követi, és sehol sincs egy elágazás, ahol lekanyarodhatok a szerencsém felé. Nincs remény, mert elestem. Felállok, és most futok, de minek? Egyre távolabb van az a kéz, a lelkem másik darabja.

Mindenkit lehagytam, adrenalinnal futni annyit tesz, hogy Usain Bolt is megirigyelheti a gyorsaságot. Ezen a szakaszon lelassít a folyó, még beérhetem. Közel merészkedek a tóhoz, a cipőm orra belelóg a vízbe, amint csak egy pillanat erejéig megállok. A rendőrökre nézek, akiknek sárga fényvisszaverő mellénye nagyon távolról fénylik fel. Kiabálnak, nemlegesen lengetik a kezüket, de én már döntöttem. Befogom az orrom, és a kéz után ugrok. Ellep a víz, a jéghideg folyadék megbénítja a tagjaimat. Egy hirtelen mozdulattal elkapom a kezet, és kihúzom a partra.

Vajon időben?

Zihálva, teljesen vizesen ébredek fel. Azt hiszem, kórházban vagyok. Sőt, tuti. Ott van ennyire undorítóan szúrós hipó szag. Kéz érinti meg az arcom, és maga felé von. A bátyám gyenge puszit ad a homlokomra, majd megölel.

Eltolom magamtól.

– Dalton! – nézek körül. – Hol van a sze... a kiképzőm?

Mi a faszt akartam mondani kiképző helyett!?

– Jól van – nyugtat meg Declan. – Lett néhány harci sérülése, de tökéletesen épen maradt az undormány képe – grimaszolja.

– Él? – kapom a kezem a szívemhez.

Declan biccent.

Hallod ezt, gyenge szívem? Él a másik harmadod.

Declan szemébe nézek, aggódva pislog, egy nedves törlőkendővel megtörli a homlokom az izzadságtól. Tudja, hogy mindig ugyanazt álmodom. Sok éve nem volt már jó álmom. Mindig csak a folyó és a benne lévő test kísért.

Kegyetlenül sajog a szívem, ahogy ránézek. A zöld szemében félelem hunyorog, a száját rágcsálja. Igyekszik kimondani azokat a szavakat, amik jóideje eltömődtek benne, de a gát, amit kettőnk kapcsolata köré húztunk, nem akar kiszakadni, így csak gyűlik a feszültség mindkettőnknél.

Meglököm a vállát, és a mellkasára csapok.

– Gyűlöllek... – suttogom.

– Sajnálom – leheli, az arcát a két keze közé temetve próbálja eltüntetni az érzéseit.

– A te hibád! Nem az övé, hanem a tiéd!

– Tudom. Sajnálom.

– Szerinted ér valamit? Gyűlöllek... Nagyon gyűlöllek, bátyus. – Reszket a hangom, az egész testemben tél csordogál végig, miközben a tavaszt ontó szemébe nézek. – Fáj... még mindig. És téged még csak nem is érdekel!

– Érdekel.

– Lószart! Büdös disznó vagy! Egy... egy... hogy szokta mondani Cora? Á, tuskó disznó! – A sírás kerülget, de ahogy Declan elmosolyodik, belőlem is kibukik a nevetés.

Átölelem. Sokszor idegesítő, hogy a testvérem, de szeretem. Életemben ő az egyetlen ember, aki úgy igazán megérti, mi fán terem a betegségem, és ehhez mindig alkalmazkodik. Anja is próbált, sikerült is neki, de Declan az, aki nem csak kezelni is tudja a sokszoros hiányaimat, hanem érti is, miből, honnan fakad.