Érzelmek és életek

4. ~ Borostyánvörös ~

4.

Mostanában

Dalton Faszom West elmehet a Pokolba, hogy kezet fogjon az ördöggel. Két napja vagyok az újonca, és alig vitt terepre; jegyzőkönyveket kell felvennem. Ezt ő nagyon élvezi, főleg, amikor Miranda Priestlysen elém vág egy csomó jelentést okiratot, amit a ritka járőrözés után nekem kell megírnom, aztán a feszes fenekét elriszálta az asztalomtól, egy remélem, undorítóan keserű kávéval a kezében. Bármennyire meglepő, a váróban felvenni néhány jegyzőkönyvet az eltűnt macskáról, az ellopott tejesüvegekről vagy a szomszédba átlógott faágról, ami Mister Al Capone reinkarnációját zavarja, – mert a tévénézés közben persze zavarja –, sokkal jobban érdekel, mint bent az asztaloknál jelentéseket írni.

Declan húgaként a legtöbben rontják az energiaburkomat, az emberek másik fele meg úgy utál, amiért ki mertem állni Cora mellett, hogy egy levegőt sem hajlandóak szívni velem, mintha magam lennék a megtestesült szén-monoxid mérgezés. Nem mintha érdekelne.

Este van, amikor hazaérek. A 2008-as gyártású Cadillacem majd' szétesik, ahogy bevágom az ajtaját. Az ötemeletes bérház lakói nyugovóra tértek, csak a harmadik emeleti ablaksoron keresztül szűrődik ki a fény, amiben sziluettként egy ismerős alak jár fel és alá. 

A felerősödött szél belekap a hajamba, amint megiramodok a bérházba. Kenyai illatok áradnak szét a lépcsőházban. Jobban szedem a lábam, kizárólag a vizes edzőcipőm nyikorgása telíti el hanggal, egyben élettel a kihalt házszárnyat. 

Az ajtónál megállok. A testem mintha hibernáció áldozata lenne. Bámulom a csípő magasságban a vízszintes karcolást, amit a szegecses övem hagyott, amikor Anja engem csókolva az ajtónak taszajtott pár hónappal ezelőtt. Ott még minden a helyén volt.

Az ujjbegyemet ráérintem a karcra, majd lehunyt szemmel hagyom, hogy szívemből a kín távozzon. Úgyis visszajön. Nagyon jó kiskutyát játszik a szívfájdalom.

Fő az optimizmus ugyebár: a kapcsolatunk tönkrement, de legalább nem vagyok annyira defektes, hogy a fájdalmat sem érezzem.

Ez az!

Csikorog az ajtó, amint kinyitom. Anja biztos mérges. Második napja kések. 

A lakás, amit a szüleimtől kaptam, nem nagy. Éppen ezt szeretem benne. Anjával egy év után ideköltöztünk. A közlekedő cipőszekrényre dobom a kocsikulcsom, a kabátomat a fogasra hajítom. A cipőmet jólvan az úgy alapon a sarokba dobom. Alaszkában éltem, a „Nagy Amerika" illemből nem ragadt rám, miszerint cipővel mászkáljak a házban. A folyosóról a balra nyíló amerikai konyhába álmosan toppanok be.

A konyhában a mélyre nyúló csillár élesen világít; hunyorítanom kell, a nappaliban csak a híradó bemondójának hullasápadt arca adja a fényt. Anja az ónixfekete konyhaszekrény munkalapján ücsörög, a telefonját nyomja. Nem tűnik idegesnek, habár ő sosem az.

– Hali! – zuhanok le a konyhát és a nappalit elválasztó bárpult külső székére.  Kinyújtom a két kezem Anja irányába és rámosolygok. – Bocs a késésért, szivi!

Anja vigyora annyira könnyedén jön, hogy el is tűnik az a múlhatatlan érzés, miszerint biztosan pikkel rám.

– Megbocsátom, na – mondja kicsit kifogásolva.

A hajamat elsöpörve az útból a számra ad egy csókot, majd a nyakamra, minekután a karjaiba omolva szívom magamba a csalános habfürdőjének illatát.

– Nélkülem fürödtél? – mordulok fel. – Szarjál megijedt gömbhalat!

Hátravetett fejjel nevet. A lakásban a lehűlt levegő katlanná változik az őszinte reakciótól. Megbizsergeti a szívem, nevetése simogatja és óvja.