Érzelmek és életek

8. ~ Amarantpiros ~

Tik-tak.

Kattog a fejemben a képzeletbeli óra.

Este tíz.

Anja tizenhárom órája a műtőben raboskodik.

Cora az összes körmét tövig rágta, éppen egy zsebkendőt kér a mellette ülő bátyámtól, hogy a vért felitassa a hüvelykujjáról. Dalton szarik rám. Míg mi hárman egy széksoron ülünk, addig ő átellenben, de három sorral arrébb. A telefonját nyomja, ami folyamatosan csörög neki.

– Ő nem jönne ide? – kérdezi Declan, egyenesen Daltonra nézve.

– Nem. Olivia-fóbiája van – felelem.

Akaratlanul is ökölbe rándul a kezem. Utálom, amikor ilyen. Mintha nem lennének körülötte emberek. Ráadásul a kiképzőm. Kötelessége lenne megnyugtatni. Ehelyett még ide sem hajlandó nézni.

– Hogy hívják? – érdeklődik Declan. Valószínűleg csak próbál szóval tartani, mert tudja, a csend felemészt.

Nem válaszolok, némán meredek a rikító, fehér falra. Bár körmös voltam, most a félelem ujjamat számba édesgeti, és rágni kezdem a körmömet. Fémes íz vonul át a számba, öklendezve vizsgálom meg a körmöm alá ragadt piros masszát.

Vér.

Anjáé.

Ráülök a kezemre.

– Az unokaöccse Dalnak szólította, szerintem becézés – szólal meg Cora gyenge hangon. – Ő vitte volna Josh ügyét, de azt mondta, nem tehette.

– Találkoztatok?

– Aha, kint volt azon a meccsen, az unokaöcsének adtam a mezed.

– Jól tetted, életem.

Cora hamisan Declanre mosolyog. Kisírta szemét, arcán a hegek – amit Josh okozott neki, amikor utoljára bántotta –, most élénk pirossá sötétedtek. Még így is szépek. Szeretnék így kinézni egy ikerterhesség után. Szeretem a hegeket. Cody mondta, hogy ő szívesebben halna meg hegekkel, mint anélkül. Annyira igaza van. Hiányzik ő is. Faszért kellett neki Németországba szerződnie, simán maradhatott volna a Red Wingsben!

– Dalton West a törvényes neve ennek a korcsnak – rugdosom a széksor lábát.

Cora úgy mered a kövezetre, mint aki transzba esett. Declan is hasonlóan néz, de ő Daltonra. Összenéznek. A bátyámat szemmel láthatólag kirázza a hideg.

Lecsukom a szemem, csak egy kicsit szeretnék pihenni, elfelejtve a mai napot. Csupán egy percre... Nem megy. Anja szétvert feje jelenik meg szemem előtt. Mindenhol véresen, az agyát látva, annyira felhasították a húsát.

– Édes. – Declan Cora mellől feláll, és átül mellém. – Minden rendben lesz. – Magához ölel.

Hazudik. Semmi sem lesz rendben. Körülöttem soha nem is volt. Olyan vagyok, mintha Bella Swant testesíteném meg. Vonzom a bajt, bármerre járok, a kárt okozom, elpusztíthatatlan csótányként.

– Mindig rosszul hazudtál – jegyzem meg.

– Nem hazudok, tudom, és kész.

– Te nem láttad, hogy nézett ki – próbálom a könnyeket visszatartani.

Annyit sírtam tizenhárom óra alatt, hogy több könnyet képtelen vagyok kipréselni magamból. Senki sem láthatta könnyeimet; mindig elmentem a wcbe bőgni.

A bátyám miatt csillapodik bennem a feszültség. Szívem már nem akar olyan gyorsan dobogni, a lábam sem ugrál idegbeteg módjára fel és alá, mint akinek nincs jobb elfoglaltsága. A szememet is sikerül úgy becsuknom, hogy ne képzeljek el félelmetes álmokat, folyókról, bandalincselésről és miegyébről.