Érzelmek és életek

25. ~ Lázpiros ~

Több mint a felén már túl vagyok. Most jön majd csak a neheze.

Tizennyolc hetes terhesen úgy érzem magam, mintha tele lennék viharfelhőkkel, és sosem akarnának kiürülni: ma véletlen eltapostam egy hangyát, másfél óra kellett, hogy Josh megvigasztaljon. Este a gondolataim megint viharsziget felé sodródtak, belém ütötték, hogy sosem fognak engem tudni szeretni. Pedig ez nem igaz; Cora és Declan is szeret engem. Egész este bőgtem volna, ha Josh nem csitít el.

Viccesnek tűnik a tükör előtt állni, karikás szemekkel, a nyakamon lévő lila foltot tapogatni, miközben Declan vagy Cora akármelyik pillanatban a semmiből meglátogatna minket.

Josh bejön a fürdőbe, száján pimasz mosoly ül, lehetetlen lenne onnan lelökni. A hátam mögé lopakodik, a mosdópultról elveszi a fésűt, és lágyan a hajamba szánt vele, ügyelve, hogy a tincsek között elrejtett gubancok ne okozzanak fájdalmat.

– Ugye tudod, elég lett volna, ha mellém bújsz, és elmondod párszor, hogy nem lesz semmi baj? Meg nem te mondtad, hogy tiniként viselkedek, amikor kiszívtam a nyakad?

Felnevet édes és keserű, ha ez íz lenne, tuti befalnám.

– Nem tudtam aludni, a kecses nyakad igen csábító.

– Sötétben ezt hogy láttad?

A vállamra ejti az állát, két kezét a fenekemre nyomja, megmarkolja.

– Éreztem a számmal.

– És honnan tudod, hogy én egyáltalán élveztem?

Most a már kissé gömbölyű hasamra terelődik a tenyere, megsimogatja a babánkat.

– Azt meg hallottam a fülemmel.

– Betévedtem a farkas odújába – sóhajtom.

– Ez a farkas szelídíthető. Ne haragudj, Livie. – Leteszi a fésűt vissza a pultra és ujját a foltra érinti.

Jobban el tudnám viselni a tényt, hogy haragszom rá. A gond csak az, hogy harag egyáltalán nem keresztez engem, hálát és vágyat érzek.

Lehunyom a szemem, a fejem hátrahajtom Josh mellkasára.

Éjfél után a sírásommal felébresztettem, magához húzott, nem beszélt, csak a nyakamra hajolt, egy pillanatra kivárt, hátha megtagadom a közelségét, ám előbb tagadnám meg magamtól a vizet, mint az érintését. Száraz szája a nyakamra ért, előbb finom záporként, majd vihar lett, jött a mennydörgés, a nyögéseim telítették el a csendes szobát. Josh ágyéka a fenekemhez simult, könyörögtem neki, hogy szeretkezzünk, adjunk magunkból a másiknak, helyette szívta a nyakam, se hozzám, se magához nem nyúlt, és amikor én akartam kezembe venni a férfiasságát, elütötte onnan a kezem, a csókok még keményebbek lettek, sziklának ütközött a szívem.

Behorpadt, amiért nem érezhetem bőrét az enyémen.

Aztán minden abbamaradt; a hangom, Josh zihálása. Bocsánatot kért, és elfordult a másik irányba. Aludt tovább.

– Hiányzik? – nyitom ki a szemem, és a tükörbe nézek. Megtalálom a tekintetemet.

– Félmondatokból nem értelek. Ki hiányozna?

Nem tudom. Cora, Landon. Egy normális élet.

Landon volt neki a normális élet. Lehet, toxikus volt, de néha megnyílik Landonról. Szerették egymást. Vagyis Josh szerint, Landon nem szerette ő, ő viszont kedvelte Landont.

– Landon – felelem elnémítva a hangom.

– Néha.

– És most már bevallod, hogy szeretted őt?