Érzelmek és életek

22. ~ Kosenilvörös ~

Reszketve nyitok be a lakásomba, a másik kezemmel a hasamat simogatom. Miután eljöttem Coráéktól, nem tudtam hazajönni azonnal, kellett egy kis idő, mire valójában felfogom, mi történik velem. Bár sikerült megértetnem magammal, terhes vagyok, még mindig nem tudom, hogyan mondjam el Josh-nak. Biztos nem úgy tervezte, hogy felcsinál. Csak egy éjszakát akart, amin jól érzi magát, erre teherbe ejt.

Egyszer olvastam egy ilyen Shawn Mendes fanfictönt. Hát, most megírhatom az enyémet is, úgyis lesz időm, az őrmester azt sem engedi, hogy a papírmunkát vigyem. Az lesz a címe, hogy „A seggfej, aki megmentette az életem." (Maximum nem térek ki rá, hogy majdnem miatta haltam meg, amikor berúgta a fegyverem a komód alá.)

El fog menni tőlem. Leordítja a fejem, (attól is félek, hogy megüt), és elköltözik. Ami persze nem lenne akkora probléma, ha lenne valaki, aki mellettem maradna, de úgy néz ki, mindenkit elüldöztem magam mellől. Nem érdekel. Ha kell, egyedül szállok szembe bármivel is, megtartom Bloom kistestvérét. Nem fogok megint vétkezni. Érzem és tudom, jó anya leszek. Az érzelmek lehet, nem mennek, de meg tudom neki adni azt, amivel elhiszi, az anyja szereti; mosolyt, csókokat és szeretetet. Utóbbit az összes érzelem közül a legjobban tudom kimutatni, szeretetnyelvem az érintés. Meg tudom csinálni! Meg kell tudnom csinálni.

Jó anya leszek. Csak azt nem tudom, hogyan kezdjek neki, egyelőre rossz emberként kezelem magam, akkor hogyan várhatom el az agyamtól, hogy jó anyaként viselkedjen?

Josh a szemét dörzsölve kijön a szobából, oldalra dönti a fejét.

Megállok. Ő is megáll. Úgy néz rám, mintha nem evilági lennék. Valószínűleg azt is gondolja.

– Elárulnád nekem, Livie – kezdi, mire az összes csontom átveszi a testem vibrációját –, hogy Dalton miért vitte el innen az összes cuccát, és aztán miért köszönt el tőlem úgy, hogy: a kurva anyád, te geci? Tudom, nem vagyok a szíve csücske, de azért ennyire nem is utál.

Pislogok párat, a hasamról elveszem a kezem, hogy ne keltsek gyanút. Közelebb lépek, annyira, hogy túl közel sem érezzem magam hozzá.

– Most nem tudom, utállak vagy szeretlek – mondom hol gyengén megformálva a szavakat, hol keményen hozzávágva.

Megdörzsöli a tarkóját egy keserű félgrimasz kíséretében.

– Szerintem utálsz, engem szeretni nem igazán lehet.

– Ahogy engem sem – morgom.

A nappaliba megyek, leülök a kanapéra.

Josh utánam jön, bár nem sietve mellém ül, szintén nem túl közelre.

– Mit csináltál? – kérdezi, hangjába inkább aggódás, mintsem szemrehányás toldódik.

– Hülyeséget, mint mindig.

Az asztalon lévő tálért nyúl, amit elém tesz.

– Szerintem inkább Dalton reagálja túl. Mindig ezt csinálja. Mióta rájött, mekkora fasz vagyok, azóta a bizalma megingott mindenkiben, és egy apró hiba miatt ellenségként tekint rád.

– De, amit én tettem, nem apró hiba volt – sóhajtom, a tálból egy marok cukrot tömök a számba. Nem érdekel, hogy az M&M's cukrok benne most nemcsak pirosak. – Elkúrtam.

Szó szerint.

– Oké – fordul felém a teljes testével –, rájött, hogy dugtunk?

– Nem kifejezés, hogy rájött... De nem... nem ezért pikkel rám... én...