Érzelmek és életek

7. ~ Borvörös ~

Dalton mellett ébredni mindig magával hoz valami láthatatlan erőt, amitől a reggelek sokkal jobbak lesznek, még úgyis, hogy az ablakon kopogtat a jég. A szél fütyül a fák között, ágak esnek a bérház mellett álló fasorról az erkélyre. Villám világítja be az elsötétedett szobát, majd kísérőjeként hangos morajlás szűrődik át a szobában lévő fagyos levegőn.

Fázva bújok Daltonhoz, megkeresem pólója alját, és becsúsztatom a kezem mellkasára. Kinyitom a szemem, az este nyitva hagyott ablak miatt befelé áramlik a nyári eső sajátos illata vegyülve a földdel és a reggeli szmoggal. Aranyba burkolja az eget egy újabb villanás. Fel kellene állnom becsukni az ablakot, mert az üvegen lecsorogva tócsáva gyűlik a nemrég lakkozott padlón. Nem megy; Daltonhoz ragaszt a rám törő álmosság.

– Olivia Roy tegnap este megint elkápráztatott – szólal meg álomittas hangján, majd szemét kinyitva rám néz.

Csupasznak érzem magam, ahogy végigtekint rajtam, pedig van rajtam ruha. Túl sok is.

Hálával tartozom Daltonnak. Mindig is tudtam, hogy ha vele bújunk ágyba, Anjával a kapcsolatunk szorosabb lesz. Tegnap minden pillantást, amit váltottunk egymással arról árulkodott, minden jó. De az biztos jó nekem? Attól félek, Anjának nem fogom többet megadni a boldogságot. Ő akar gyereket, de én nem. A vágya előbb-utóbb újra fel fog sejleni, és jönnek majd a veszekedések. Dalton a szeretkezés után zuhanyozni indult, addig Anjával újból jól laktunk egymás testéből, Dalton hallhatta, mert addig nem jött be a szobába, amíg el nem némultunk.

– Kösz, hogy nem nyitottál ránk – pillantok rá hálásan.

– Úgy hallottam, élvezitek egymás társaságát, nem akartam belezavarni.

– Anja? – kérdezem.

– Bevásárol, mindjárt hazajön.

– Szerinted szeret még? – teszem fel hirtelen a kérdést.

Dalton felém hajol, úgy néz, mint aki nem hiszi, jól hallotta-e a kérdésem.

– Olivia, nem láttam még úgy szeretni valakit, mit ahogy ő szeret téged. – Határozott a hangja, minden szót artikulálva ejt ki közel a számhoz.

– Lehet, ez baj – rágcsálom nyelvem hegyét. – Elveszem tőle az esélyt, hogy gyereke legyen.

– Ő választott, és rád esett a választás. Ha valamiről lemondunk, hogy a másiknak jó legyen, az jel, hogy szereted a másikat.

– És ha meg akarom adni a lehetőséget, hogy válasszon?

– Téged választana – vágja rá olyan határozottan, mintha nem is hallotta volna a kérdésem.

Tudom, hogy engem választana. De túlságosan szeretem ahhoz, hogy engedjem boldogtalanul élni. Mellettem pedig az lenne. Én nem engedek az idealizált képemből.

– Nem szeretném, hogy engem válasszon. Kételyeim vannak. Fáj, mert tudom, hogy nem lesz rövid távon sem boldog. Az ő kultúrájában a gyerek akkora kincs, hogy az megfogalmazhatatlanul szent. Én nem tudom neki megadni.

– És ha örökbe fogadnátok egyet? – veti fel logikusan.

– Nem azzal van a bajom, hogy meg kellene szülnöm – ingatom a fejem. – El tudnám viselni, nem érdekelne, hogy a testem utána más lesz. Azzal van bajom, hogy nem tudok vele érzelmileg azonosulni, megközelíthetetlenek számomra. Mintha egy random ember kezébe adnál egy szikét az utcán, hogy végezzen el egy agyműtétet. Egy felnőtt emberrel is nehéz nekem, egy babával akkor? Hiába lenne ott Anja, én mint az anyja nem adnám meg neki az érzelmi törődést. Egy érzelmileg ingatag, felnőttkorára lelkileg sebzett gyereket felnevelni nem fogok.