Érzelmek és életek

17. ~ Chilivörös ~

Ívelten száll az alvó Josh felé a nadrágja, az arcába csapódik. Morogva hámozza le magáról, kinyitva a szemét, haragosan mered rám, amíg a fiókból bányászom elő a ruhám.

– Hagyj már aludni – húzza magára a takarót.

– Behívtak az őrsre, nem fogsz te aludni – közlöm vele, és leveszem a hálóingem, megvillantva előtte meztelen testem.

Tegnap látott, már nem mindegy, hogy ma is látja?

– Minket vagy csak téged? – kérdezi álomittasan.

– Engem, de te is jössz. A tegnapi után nem gondolod ugye, hogy egyedül hagylak?

Még megölnéd magad a saját lakásomban, miután összefeküdtünk. Személyes sértésnek élném meg!

Lehúzza magáról a takarót, összehúzott szemmel bámulja, ahogy begombolom a nadrágomat. Amikor a cipzárt húzom fel, és súrolom az ujjammal a vénuszdombomat a fehérneműn keresztül, a bennem lévő elhalt lüktetés felerősödik. Josh kurva jó az ágyban, na, nem mintha meg akarnám vele ismételni, mert akkor esélyes lenne a bűntudat, de attól függetlenül jó volt, és kész. Tényt állapítok meg. Tudta, hogyan érjen hozzám. Dalton és Anja néha olyan bután érintettek, mert tudtak a múltamról.

Josh kimászik az ágyból, magára veszi a tegnapi melegítőnadrágját, és olyan könnyedén lépdel a hátam mögé, hogy esküszöm, egy pillanatra azt hiszem, tegnap azt is kimondtam neki, hogy a barátnője akarok lenni.

Be voltam állva, nem csodálkoznék, ha kiejtettem volna a számon.

A szekrény tükrén keresztül merítem a szemem az övébe. Lazán lefejti az ujjaimat a kezembe ragadt melltartómról.

– Ez most fehér – állapítja meg, megsimítva a szatén anyagot –, mert munkába mész.

Elismerően mosolygok rá.

– Szóval emlékszel. Ez is egyfajta jele a személyiségzavarod javulásának.

– Tudom. – Magára vigyorog a tükörben. Nem azért, mert el lenne telve magáról, hanem büszke az elért eredményére.

A melltartó két pántjába bújtatja a karom, és óvatosan bekapcsolja. Egy pillanatra sem ér a mellemhez, még csak oda sem pillant. Végigvezeti az ujját a szegélyén, aztán a hátamon egy hirtelen mozdulattal megáll, és megszemléli a gerincem felsővonalán húzódó, ujjnyi hosszú tetoválást. Körvonalait körberajzolja, mintha próbálná megjegyezni a kígyókat és a nő arcát.

Szeretném, hogy egyszer lerajzoljon ezzel a tetoválással, akkor talán nem fogok undorodni tőle. Azt hittem, ez a tetoválás felejttetni fog velem egy korszakot, de ehelyett a tű mélyebben fúrta belém a traumát.

– Sajnálom... – Gyengén megcsókolja Medusát.

Jólesik.

– Hát még én – sóhajtom.

– Már nem bánthat.

– Sosem féltem tőle. Csak tudod, fáj. Az elején élveztem magamba Alexet, vagyis próbáltam úgy tenni, mintha én is szeretném, hogy ne emésszen fel a bűntudat. De aztán... durvább lett, és fájt. Szóltam neki, de ő egyre csak mélyebben és fájdalmasabban tett magáévá. Ekkor jöttem rá, mit csinál. Én... azt hittem, én is szeretném... de csak részeg voltam és... amikor elkezdett máshol... tudod... azt hittem, megöl a gyűlölet magam iránt.

És most hagyom, hogy Josh Brown csókolgasson, miközben azt, amit Alex csinált velem egyszer, Josh megtette Corával többször.

– A tegnapit ugye nem érezted... megerőszakolásnak? – puhatolózik.