Érzelmek és életek

31. ~ Jácintpiros ~

Declan betartotta az ígéretét: haragudott rám nagyjából egy hétig, aztán csak-csak megenyhült, és fokozatosan megbarátkozott a ténnyel, hogy Josh és én egy pár vagyunk. Cora valahogy sejtette, ez lesz, ő jobban fogadta a hírt, a legnagyobb meglepetés mégis Dalton és Anja volt, akik továbbra is kitartanak mellettem barátként, még úgy is, hogy tudják, megpróbálom Josh-sal.

A kezembe ringatom a jól felöltöztetett Nate-et, miközben a pálya mellett figyelem, ahogy Declan a Detroit Red Wings üres pályáján cikázik ide-oda, vezetve a korongot. Egy pillanatban gondol egyet, a pálya közepéről az üres kapu felé lövi a korongot, de az milliméterekkel arrébb elsodródik a palánk aljához.

– Bassza meg! – üti meg a combját.

– Hogy beszélsz? – Cora mellettem dühöt színlelve morog Declanre. – Eltanulják tőled a kicsik!

Hihetetlen, hogy Nala és Dillon lassan betöltik az első életévüket. A szemük lassan kékből zölddé vált, egy olyan tónúsúvá, amit sosem láttam még emberi szemben csillogni. Mintha a természet ültetett volna bele magokat, hogy aztán az első születésnapjukon ennyire zölden hajtsanak ki.

Declan kikorcsolyázik a pályáról a kispadhoz, és homlokon csókolja a két babahordozóban aranyosan alvó kisbabát, majd Nate homlokán is hagy egy nagybácsis csókot.

– Drága szerelmem – fordul Corához –, tudom, hogy az ikrek az én okosságomat örökölték, de egy évesen nem fognak neked ilyen szépen megformált szavakat kibökni neked.

Cora karba fonja a kezét.

– A te okosságodat örökölték? – ráncolja össze a homlokát. – Tudtommal nekem lett előbb orvosi diplomán, nem neked, tehát én vagyok az okosabb.

– Nekem is meglett volna, édesem, ha nem rúgnak ki.

– Igazad van! Nem kellett volna megdugnod a professzorod feleségét!

– Már ezerszer is mondtam neked: nem tudtam, hogy a felesége, Dr. Cora Janet Moss!

– Jólvan, Dr. Declan Roy...

Cora hülye grimaszokat vágva ad egy csókot Declan szájára, majd Declan visszamegy tovább, hogy befejezze a magánedzését.

– Hogy vagy? – Cora a vállamnak dönti a fél fejét.

– Josh nagyon odaadó. Vannak csúnya megszólalásai, amikor rossz passzban van, de tudom kezelni, nem veszem magamra, mert tudom, nem gondolja komolyan.

Elmosolyodik.

– Jó hozzáállás.

– Köszönöm, hogy nem haragszol.

– Nem is lenne értelme haragudni rád. Az érzéseinket nem mi irányítjuk, ha megpróbáljuk, káoszhoz vezet.

– Nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg, amit most érzek, de... olyan más lettél Josh-sal.

És a más szó most furán igaznak hat. Mert Cora megbocsátott Josh-nak, és nem gyűlöli már, ennek ellenére bántotta őt, meg kellene húznia egy határt, és nem humorizálni vele vagy jópofizni, mert bevallva magamnak, ez nem teljesen reális reakció két év kemény bántalmazás után.

Felnéz a stadion tartóoszlopaira, elvezeti rajtuk a szemét, rövid körmeit piszkálja, az eljegyzési gyűrűjét párszor megforgatja.

– Megmentette az életem – súgja maga elé. – A kórházban... ha ő nincs, Ollie... én már nem élnék. – Továbbra is halkan beszél, szemét a bátyámra függeszti, lesve, kellő távolságra van-e tőlünk. – Ott elhatároztam, hogy Josh-t külön fogom kezelni a múltjától. Az egy másik ember volt.