Érzelmek és életek

14. ~ Írvörös ~

Az őrmester továbbra sem engedte, hogy visszamenjek az őrsre, pedig nem fáj a megrepedt bordám.

Csak, amikor ülök.

Fekszek.

Mozgok.

Eszek.

Lélegzek.

Á, hagyjuk is.

Nem stresszelek rá a nyomorúságos életemre. Amúgy is lehetne rosszabb. Mondjuk, ha nem éreznék fizikai fájdalmat. Akkor eluralkodna rajtam a lelki. Lehet, elmegyek egy gengszter bandához, és megkérem az egyiket, hogy repítsem belém pár golyót, miközben rajtam van a mellény. Ők kiélhetnék szadista fétisüket, én meg jól érezném magam a fizikai fájdalommal.

Jesszus... Wednesday Addams hozzám képest aranyos kislány.

A bejárati ajtó becsapódik; Josh jött haza a reggeli futásból. Daisy felrántja a fejét az ölemből, a levegőbe szimatol. Leugrik a kanapéról, és a gazdája elé szalad üdvözölhesse.

Áruló.

Nem értem... tényleg nem. Ez a kutya olyan aranyos. Hogyan szerethet egy bűnözőt?

Daisy ugatása betölti az egész házat.

– Livie – szólal meg Josh –, azt hiszem, meg fogsz ölni.

– Annak is eljön az ideje! – kiabálok a kanapén ülve. – Mit tettél?

Egy pillanatra átfut a fejemben, hogy kárt tett magában, de megígérte, szól, ha baja van, és akkor segítek. De kizárólag akkor.

Mondjuk hogyan higgyek ennek az embernek?

A közlekedőbe sietek. Josh kabátja csupa víz; szakad kint az eső. Kezében egy kutyakölyköt tart, aki reszket a félelemtől.

– Neked fétised elrabolni a kutyákat? – kérdezem ridegen, és Josh elé toppanva megsimogatom a kölyök hosszú orrát. Ő is golden retriever lehet.

Megforgatja a szemét, Hosszú pilláiról az arcára csöppennek az esőcseppek, ragyogóvá varázsolva sápadt bőrét.

– Nem raboltam el! – ellenkezik hevesen. A fejét csóválja, csillog a haja a vízcseppektől. Mintha gyémántok ezrei lennének elszórva egy termékeny búzamezőn. Nem kellene szépnek találnom, de akkor is az. – Találtam, egy kukába volt bedobva. Szerintem éhes.

A fülem mögé dugdosom a zavaró hajtincseimet. Az idegen kölyköt újból megsimogatom. Már kevésbé reszket, nagy szemével aranyosan néz, a kezemet is megnyalja.

Felsóhajtok. Végül is, Daisynek kell egy játszótárs. Olyan magányos lesz, ha nem leszek itthon sem én, sem a gazdája.

– Jól van, hozd be a nappaliba.

Josh arcán egyszerre több érzelem virágzik ki, ezek közül csak néhányat tudok azonosítani, például a boldogságot.

– Megtarthatom? – követ a nappaliba, ahol megtörlöve a kiskutya mancsait, lefektetem a kanapéra.

– Nyilván nem rituális szeánsz kíséretében szeretném az állatok istenének felajánlani bőkezűségéért – horkantok. – Hozd ide Daisy kajáját. Gyerünk, járjon a lábad!

Daisy eközben az összes létező szagmintát leveszi a legelső barátjáról, aki talán alig két hónapos lehet. Megnyalja a kicsi fülét, ezzel jelezve, hogy barátjának fogadta.

Josh Daisy tányérjával a kezében jön vissza, és rakja le a padlóra az ételt. A kicsit leveszem a kanapéról, majd a tányér elé tolom. Falva, seperc alatt eszi meg Daisy egy napra elegendő ételét.