Érzelmek és életek

28. ~ Rhodamine-vörös ~

Anjával a séták mindig is megnyugtatóak voltak, most hogy maga előtt tolja a babakocsit, amiben a szárnya alá vett Olivia alszik, az felébreszt bennem egy régi emléket, amikor ugyanerről ábrándoztam, ugyan a mi közös életünkről, a mi gyerekünkről. Most az utunk ketté vált, de a mezőnk közös; mindig láthatjuk, a másik hová tart.

– Isten kegyes volt hozzám – sóhajtom, és felemelem a fejemet a telefon kijelzőjéből, körülnézve a hóba borított parkban, majd tekintetem megáll Anja érdeklődő arcán. – Ezt jelenti az Anja, mármint a dán, női változata.

– Szép név lenne, ha lányod lenne.

Rámosolygok.

– Zavarna?

Felnevet.

– Miért zavarna? Megtiszteltetés, ha egy hercegnő rólam nevezi el a lányát! – Elengedi a babakocsit, megáll, és színpadiasan meghajol előttem.

A hasamat fogva hajolok előre, és nevetek vele együtt.

– Örülök, hogy a humorodat nem vesztetted el. Szerinted... – Most én állok meg, és felé fordulok, nagyon komolyan a szemébe nézve. – Anja Declin Brown?

– Á, odavagyok érte! – vigyorogja. – És ha kisfiú?

– A középső nevét tudom. – Elindulok újra a parkban, Anja követ. – Martin. Az elsőre oly sok ötletem van. Tuti fiú lesz.

– Én lányt tippelek.

– Mindig is kislányt szerettél volna?

– Hát, amikor elképzeltem a kettőnk jövőjét, mindig úgy képzeltem, hogy kislányt fogsz a kezedben, de bármilyen nemű is lett volna, a lényeg, hogy egészséges legyen.

– Ez így van. Szerinted hol csesztünk el mindent?

Elgondolkodva kémleli a behavazott parkot, a játszótéren sokáig áll a tekintete, ott történt meg a második csókunk, azon a hintán, amin kecsesen ül a hó. Én ültem, ő megfogta a hinta láncait, lehajolt hozzám, és szenvedélyesen megcsókolt, olyat én még nem tapasztaltam, pedig sokszor csókolóztam. Éreztem a belőle áradó szeretetet, azt hogy ő a hibám ellenére is feltétel nélkül tud majd szeretni.

– Kommunikáció? – kérdezi.

– Az csak olaj volt a tűzre – sóhajtok, a körém gyűlt pára bevonja az arcomat.

– Pedig sokáig szép volt. Te sosem érezted azt, hogy valami hiányzik a kapcsolatunkból?

– Őszintén? – dörzsölöm a homlokom, a kötött fejpántom alatt. – Már az elején.

– Dettó.

– Egy híd. Átjáró egymáshoz. Mindig úgy éreztem, valami nincs meg bennem, ami neked kellene egy kapcsolatban, és benned sincsen az meg, ami nekem kellene egy kapcsolatban, mégis maradtam, mert közben szerettelek, és boldog voltam melletted, mégis valami... szakadás volt a szerelmünkben.

– Fura, hogy itt sétálunk egymás mellett, van velünk egy baba, a hasad aranyosan gömbölyödik, mégsem tartozunk egymáshoz.

– Ja. Az emberek változnak.

– Talán mi pont nem. Talán eddig nem tudtuk, valójában kik vagyunk.

Én mindig is tudtam, mit akarok, ki vagyok, csak éppen az agyam ellenszegült folyamatosan, mert félt, abnormális a viselkedésem, és rá kell jönnöm, még mindig képtelen vagyok elfogadni, amit egy hang (a jó felem) súg nekem.

Egy sörösdobozba rúgok, eltávolítva azt a sétára kijelölt zúzottkő ösvényről.

– Én valamit mindig is tudtam, miután megismertelek: hogy örökké boldognak akarlak látni, az sem érdekelt volna, ha nem velem éled meg a boldogságot. Az, hogy boldognak látlak, engem is boldoggá tesz. – Ránézek. Őzszeme a földre lehullott, elbarnult levelekre emlékeztet. Szépnek szép, de valami hiányzik belőle. A fényesség. A harmat, ami rácseppen, kipolírozza a matt barna foltokat. – Boldog vagy?