Érzelmek és életek

19. ~ Vasvörös ~

DALTON:

Szia, Liv!
Tudom, korán van, és
remélem, nem keltettelek fel,
de benézhetnék hozzád?
Szeretnélek látni.

A szívem majd' elpattan a helyéről, amikor látom a telefonom kijelzőjén Dalton üzenetét. Párszor elolvasom, mielőtt visszaírok neki.

ÉN:

Szia!
Ébren vagyok.
Gyere, és puszilgass meg! Elhervadok
a puszijaid nélkül...
❤️

DALTON:

Majom❤️

Az utóbbi két és fél hét olyan gyorsan tova állt, hogy eszmélni sem volt időm, vagy feldolgozni, tulajdonképpen mi történik Dalton és köztem.

Nem vagyunk ugyan együtt, inkább se veled, se nélküled kapcsolatban, amiben pár csók néha elcsattan, titokban munkában, vagy itthon.

Daltonban még talán mindig van harag, amiért nem beszéltem vele az abortuszról, de már enyhén kezeli, és inkább hessegeti a témát, ha annak hátszele megüti a beszélgetéseket.

Kinyílik a bejárati ajtó, Dalton amint átlépi a küszöböt, a nyakába ugorva halmozom el az arcát tömény mennyiségű csókkal.

– A szám kimaradt – jegyzi meg, és helyettem dönti az ajkainkat egymáséra. – Miért nem alszol? Hajnali négy van.

– Hiányzol – csavarom a lábam a dereka köré. – Ó, mit kaptam? – kérdezem, meglátva a háta mögé rejtett plüss majmot, ami rendőrnek van öltöztetve.

A kezembe nyomja, én pedig a mellkasomhoz emelve odaszorítom, hátha a szívem is ad neki egy ölelést.

– Hatalmasat taroltál a tegnapelőtti vizsgádon – néz rám elismerően. – Én voltam az egyetlen, aki a százhetven kérdésből mindegyikre tudta a választ, amióta ebben a rendszerben vizsgáztatunk, de csak ez idáig. Olivia – az arcomra tapasztja a két kezét –, az ország legjobb vizsgáját írtad meg, amiért utállak, mert holtversenyben lennénk, ha nem fejezted volna be előbb, mint én anno. Én olyan büszke vagyok rád!

Büszke rám.

Mondata többet jelent bármilyen szeretleknél. Pont az ő szájából hallom, aki – tudomásom szerint – nem nagyon dobálózik az újoncoknak az elismerő szavakkal. Nyilván amolyan barátnő féleség vagyok, de ismerem őt annyira, hogy tudjam, a magánélete és a munkája között meg tudja húzni a határt.

Megszagolom a majom szőrét; Dalton illata van. Ezzel fogok aludni mostantól.

– Köszönöm a plüsst! – ölelem őt át. – Köszönöm, hogy vagy nekem! – Megcsókolnám, de kikerül, és nevetve elindul a nappali felé. – Mekkora egy aljas férfiszemély vagy te! – duzzogva követem a nappaliba. – Most haragszom! – jelzem.

– Meddig fogsz haragudni? – kérdezi. – Egy óra? Egy nap? Egy hét? – Az utolsó kérdésnél rémülettől itatódik tele a hangja.

– Nem érdekelsz.

– Tényleg? Pedig randira vittelek volna.

Felemelem a fejem.

– Hova?

– Valami privát helyre, ahol csak mi vagyunk. – A hátam mögé jön, csókot nyom a nyakamra, miközben a keze leáramlik a derekamhoz. Gyengéden magához húz. – Mondjuk egy tóra?

– Mit akarsz te velem tenni? Meg akarsz ölni, ugye?

– Negatív. Bár sikítani így is úgy is fogsz, csak nem a kíntól... – A fülembe kuncog, úgy zárom a szívembe, mintha fogoly lenne, akit csak most sikerült elkapnom.