Érzelmek és életek

16. ~ Krómvörös ~

Itt is muszáj látnom a reakciótokat, szóval árasszatok el kommenttel, légysziiiiiiiiiiiiiiiii! 😂❤️(Az előző három részre érkezett kommentre hamarosan válaszolgatni fogok, csak összejött minden.)

Két opciót láttam ma ideálisnak: vagy eljövök futni a hőségben, vagy cseszettül berúgok. Előbbit választottam, így Detroit forgalmas utcáiban a lábam az aszfaltnak csattan, miközben folyik rólam a víz. Veszélyes idekint. Bárki megláthat a klánból, bár merem állítani, nem ismernének fel. Saba Hart lettem. A bordám sem sajog, visszamehetnék dolgozni, de nem tehetem, amíg Josh be nem épül. Márpedig úgy tűnik, nem akarják őt hívni. Öt napja semmi hír felőlük, és Josh kezdi a kezdeti lelkesedését elveszteni, ami a depressziójára és a személyiségzavaraira is rányomja a bélyeget. Egyáltalán nem szól hozzám, bár azt megengedem, hogy mellettem aludjon. Mibe fáj nekem? A bulin megcsókoltam, az együtt alvás nem tekinthető olyan intimnek, mint az volt egy hete.

A karomra erősíthető tokban rezeg a telefonom. Morogva csatolom le magamról, amikor megállok a forgalmas zebránál, várva, hogy zöldre váltson a lámpa. Declan neve jelenik meg a kijelzőn, felhangosítom a vezeték nélküli fülhallgatóm hangerejét.

– Mi van? – förmedek rá, a lámpa zöldre váltása után gyorsan megiramodok a másik oldalra.

– Hú – sóhajt –, nem vagy ma jó passzban. Mi történt?

Lássuk csak, drága, bátyus: sok minden történt velem, amióta Anja kórházba került, például Josh hozzám költözött, együtt kell működnöm vele a rendőrségen, amiről te és Cora semmit nem tudsz, ja, és képzeld, öt napja csókolóztam vele egy buliban. Amúgy minden okés, és veled?

– Semmi – zárom le ennyivel. – Mit akarsz?

A vonal végén egy hosszú csend nyúlik el.

– Beszélgetni, Ollie. Rég beszéltünk, hiányzik, hogy a húgommal legyek.

– Szar lehet. – Elkanyarodok egy mellékutcába, az építkezés alatt álló üzletsor elé érek.

– Olivia! – veszi elő korholó hangját. – Fáj, amit csinálsz.

– Nekem tudod, mi fájt? – nevetek fel. – Hogy majdnem megölted magad. Önző voltál, tesó.

– Az voltam – ismeri el határozottan. Nagyon hosszan sóhajt a telefonba. – Megint álmodtál?

– Mindig álmodok, ha nem tudnád.

– Kérdezem máshogy: intenzívebbek lettek az álmaid?

A nyelvemre harapok. Kellemesen megborzongat a lágy szél, amint a vérem kiserken a nyelvemből.

– Ja. Amúgy most zavarsz.

– Beszéljünk, kérlek! Merre vagy?

– A világ végén, ahová remélem, nem jössz utánam.

– Á! – nevet. – A régi üzletsornál. Látlak a lokátoron. Várj meg ott, én is arra kocogok.

A faszt várom meg! A leggyorsabb tempóban iramodok meg. A por felcsapódik az arcomra, köhögök, a szemembe könny gyűlik, de hamar megszokom. Élvezem ezt a fajta fájdalmat. Kellemesen hat rám. És Declan sem fog ma engem kikérdezni.

Ezt addig hiszem el, amíg szó szerint bele nem ütközöm, amikor a főútról a mellékutcára nem kanyarodik. Esküszöm, teljesen véletlen fejelem meg az állát (de azért jólesett).

– Áú! – dörzsöli az álla hegyét. – Olyan kemény fejed van. Csá, hugi.

– Nem hiányoztál. Corának otthon szüksége lenne rád – nézek rá megvetően.