Érzelmek és életek

13. ~ Gránátalmavörös ~

Egyszerűen muszáj, hogy lássam a reakciótokat erre a részre, szóval a főbb pontoknál jöhet hideg-meleg Josh-ra és Ollie-ra. 🥺

Ha úgy igazán el akartok érzékenyülni ezen a részen, ajánlom figyelmetekbe Eminem - Mockingbird című számát. Hallgassátok közben. ^^

***

Fájó bordával kelek ki az ágyból, amikor Skype-on hívnak. Szökellve ülök le a gép elé, az álmosság tovaszáll.

Csak egy valaki használja az elavult Skype-ot.

Gyorsan felveszem.

– Szia, Cody! – integetek a kamerába.

Szőke fürtjeit kisöpri az arcából, visszainteget. A vétel szakadozik, a képkockák néha nem szabályszerűen követik egymást. Nyilván a hatalmas távolság a hunyó. Cody januárban átszerződött Németországba, vissza a hazájába. Honvágya volt, és a régebbi hokicsapatában talált magának pozíciót. Azóta élőben csak kétszer láttam, és az időzóna miatt legfeljebb havonta beszélhetünk video chaten. Hiányzik a hülye feje, a hóbortjai: soha nem hord ugyanolyan színű zoknit; hétfőn nem reggelizik; meccs előtt mindig ejt ez vágást a mezén, figyelve arra, hogy ezt a bíró ki ne szúrja.

– Szia, csajszi! – Szomorúan néz a kamerába.

Sajnál. Leírtam neki, mi folyik az életemben.

– Hajnali három van itt, te szemét dög – nyafogok. – Miért keltettél fel?

Vigyorogva a kamerába tart egy lapot. Az orromat a képernyőnek nyomva közelebbről megnézzem.

Autogram!

Egyenesen Pamela Reiftől.

Kicsit elszégyellem magam. Az utóbbi időmben nem volt energiám edzeni, most biztos nem lenne büszke rám. Szörnyű rajongója vagyok...

– Úristen! – sikkantom kicsiket tapsolva. – Pam aláírása! Találkoztál vele!? Ugye az az enyém?

– A tiéd hát, délelőtt feladom a postán.

– Elsőbbségivel küldd!

– Értettem, pöttöm.

– Hé! A magasság degradálásért még mindig harapok.

Felnevet, bár szaggatottan hallom, így is megtelik boldogsággal a szívem. Declantől nagyon sok motivációs gyakorlatot tanult, ösztönöz a monologizálásaival, még ha néha rohadtul idegesítő is.

– Hogy vagy?

– Hát – szorítom össze a két ajkam. – Most mit mondjak? Szarul. Fáj a bordám, a szívem sajog Anja miatt.

Ráadásul ideköltöztettem a legnagyobb ellenségem, aki most kint alszik a nappaliban.

Három napja itt csövezik, csak akkor szólt hozzám, ha fontos volt. Ez jó. Nem bonyolít érzelmeket a beszélgetésbe, de néha társaloghatok, ha már Dalton a munkába temetkezik, és semmit nem hajlandó elmondani. Csalódott, hogy eddig nem talált nagyobb nyomot. A hullák egyre csak gyűlnek, az utóbbi egy hétben újabb három afro amerikait találtak holtan.

– Elmerengtél – zökkent ki Cody a gondolataimból.

– Á, szét vagyok csúszva. Várom, mikor lesz vége ennek a rémálomnak.

Simán véget vethetnék neki.

Csak egy vágás.

Igen, pontosan a vena basilicába (ezt Declantől tudom). Csodás lenne. Alig érezném, de fájna. Leeresztene belőlem az élet.