Sztárszerelem

Négyen egy ellen

Hétfő reggel álmosan botorkáltam ki a konyhába, hajnalok hajnalán, hogy lefőzzek egy kávét, aztán összekaparjam magam és elinduljak az első munkanapomra. Az egész hétvégem abból állt, hogy hol ezt akartam, hol pedig azt, de végül győzött az eszem és eldöntöttem, hogy maradok itthon és építgetem a karrierem. Talán még az estélyit is vissza tudom váltani, arra hivatkozva, hogy szűk lett. A szememet dörzsölgetve dőltem a konyhapultnak és álmosan pislogva megnyitottam az Instagrammot. Rögtön láttam, hogy Krisztián egy új fényképet töltött fel és a félmeztelen mellkasának látványa azonnal kiverte az álmot a szememből. A poszt alatti saját idézetét olvasva, kezemben a bögrével visszamentem a szobába, majd a kulcscsörgést és az ajtó nyitódást hallva azonnal felkaptam a fejem. Csak egyetlen egy embernek volt rajtam kívül kulcsa a lakáshoz, anyunak, de ő nem lehetett itt.

-         Hallkan lehet, hogy még alszik – suttogta anyu, mire a magasba szökkent a szemöldököm és átvágtam a konyhán, majd megálltam és az ajtófélfának támaszkodva, érdeklődve néztem a korai látogatóimra.

A csajok és anyu a lehető leghalkabban sutyorogva vették le a cipőjüket, majd bújtak bele a szoba papucsba, én pedig továbbra is csak álltam és vártam, hogy mikor vesznek észre. Anya fordult elsőként a konyha felé és ijedten felkiáltott, amikor észrevett.

-         Jézusom, édes lányom. Talán a halálomat akarod? – szorította a mellkasára a kezét.

-         Mit csinálsz itt anyu?

-         Téged is jó látni kicsim – puszilta meg az arcom, majd felkattintotta a villanyt a konyhába, kivett egy serpenyőt.

-         Anyu…

-         Gondoltam csinálok egy kis palacsintát reggelire. Hoztam hozzá a kedvenc eperlekvárodat. Ott van a táskámban, Zoé drágám kérlek, behozod a táskám?

-         De jó – csillant fel a tekintetem, majd megráztam a fejem. – Komolyan anya mit csinálsz itt?

-         Palacsintát – adott kitérő választ.

-         Aminek nagyon örülök, de… - kezdtem majd a csajokra villant a tekintetem, akik a szokásos nyüzsgés helyett, csendben ácsorogtak, mint akik az ítéletükre várnak. – Lányok?

Egymásra néztek, majd rám, aztán maguk elé. Kisé idegesen ittam meg a reggeli kávémat, majd a mosogatóba tettem a bögrémet, hogy aztán a csajokra nézve a szobám felé biccentsek. Az ajtóban állva megvártam, míg mind a hárman bejöttek a szobámba, aztán becsuktam az ajtót és dühösen feléjük fordultam.

-         Azt hittem megbeszéltük, hogy elengedjük a témát, erre ide hívjátok anyát? Nagyon jól tudjátok, hogy mennyire ellene van az ilyeneknek! – förmedtem rájuk.

-         Mi csak azt szeretnénk, ha végre élnél és mernél kockáztatni – sóhajtott fel Rita. – Ne vörösödj itt nekem Adri, mert tudod, hogy igazunk van. Te is akarod ezt, ne tagadd! Látszik rajtad!

-         Nem számít, hogy mit akarok! Azt kell tennem, ami helyes!

-         Nem te írtad a dolgozatodban azt, hogy nem mindig a helyes döntés a tökéletes? Hogy néha igenis helytelenül kell cselekedni, mert ebből lesznek az igazán jó emlékek? – szegezte nekem a kérdést Zoé.

Tátott szájjal néztem rá és ez egyszer nem tudtam mivel visszavágni. Általában amikor Zoéval vitatkoztunk, mindig volt valami, amivel vissza tudtam vágni és addig magyaráztam a dolgot, míg végül nekem lett igazam. Ám ezúttal tényleg nem tudtam mit mondani, mert ha megteszem, akkor a korábbi szavaimat hazudtolom meg. Zoé tekintete felcsillant, mert megtalálta a rést a pajzsomon.