Kell a lelkemnek

376 23 4
                                    

Zsombival kocsikázni nem volt olyan vészes mit gondoltam és azt hiszem az elején félre értettem a dolgokat. Megint. Ugyanis Zsombi nem akart többet tőlem, egyszerűen csak megörült, amiért látott, mert neki mindig is olyan voltam, mint egy kishúg. Ez fájt hallani, még úgy is, hogy már nem tápláltam iránta semmilyen gyengéd érzelmet.

Reggel már hajnalban felkeltem a kakasszóra, felöltöztem, rendbe szedtem magam, belebújtam a sportcipőmbe, megkerestem Dolfit és kimentem vele futni. Fülemben folyamatosan váltották egymást a remixek, vádlim fájdalmasan feszült, de nem álltam meg. Szüksége volt a testemnek az e fajta fájdalomra és, hogy az agyam ne tudjon másra koncentrálni. A bolthoz érve, kikötöttem Dolfit a kutyaitató közelében és beléptem a kisboltba.

-         Csak nem a kis Adrienn? – ismert fel azonnal Márti néni

-         Csókolom – mosolyogtam rá és felkaptam egy kosarat. – Hogy tetszik lenni?

-         Öregesen kedvesem. Öregesen. Mi már csak öregszünk, ti fiatalok meg a nyakunkra nőttök – magyarázta. – Hallom meglett a diplomád. Kár, hogy eltékozoltad a tehetségedet a forgatókönyvírásra.

A kedves mosoly azonnal az arcomra fagyott, a csípős válasz már a nyelvem hegyén volt, de visszaszívtam, amit mondani akartam és eltűntem a sorok között. Amikor kikerültem a látóteréből a mosoly azonnal leolvadt az arcomról és fintorogva pillantottam hátra a vállam felett. Ezért utáltam hazajönni. Mindig volt valaki, aki belém kötött és kritizált, csak mert nekik nem tetszett, amit csináltam. Az évek alatt már megszoktam, a magukat tökéletesnek vélt idős hölgyeket, akik folyton azt keresték mikor köthetnek bele az emberbe, de amióta Pesten éltem, mindig újdonságként hatott, amikor hazalátogattam. Hiába diplomáztam le, nem számított, mert nem abból szereztem diplomát, ami nekik tetszett volna. A falu ahol éltem igazi vasutas falu volt, szinte minden családban volt vasutas, ez alól csak a mi családunk lógott ki, mert mi mezőgazdaságban utaztunk. Hihetetlen, de már ez miatt máshogy bántak velünk. Épp a pudingokkal szemeztem, amikor anyu hívott.

-         Igen?

-         Szia, kincsem! A boltba mentél ugye?

-         Aha.

-         Nagyszerű. Ott vagy még? Most nézem, hogy elfogyott a cukor. Tudnál hozni? Meg tejet is. Aztán csinálok neked és a kis barátnődnek palacsintát. Meg vegyél magatoknak nasit, tudod, mint régen a barátaidnak.

-         Rendben anyu. Akkor cukor és tej?

-         Igen. Köszönöm.

Mosolyogva nyomtam ki a telefont és összeszedtem mindent, majd engedve a csábításnak a kosárban landolt még két sajtos chips, és egy doboz vajas popcorn. A kasszához lépve, feltettem a kosarat és mosolyt varázsoltam az arcomra.

-         Hogy vannak az unokái? – kérdeztem kedvesen.

-         Á… az egyik nem tudja, mit kezdjen magával, a másiknak meg a tánc az élete. Én nem értem a mai fiatalokat. Mindent elkövetnek, csakhogy ne kelljen a kétkezi munkát végezniük. Piroska néni múltkor mondta, hogy a kis Krisztike influ valami akar lenni.

-         Influencer – segítettem ki.

-         Az! – fújtatott miközben sorra húzta le a termékeket. – Az én időmben még televízió se volt, nemhogy az emberek videózásból éljenek meg.

-         Fejlődik a kor Márti néni – vettem elő a kártyámat, hogy fizessek, majd lehajoltam a pénztárcámból kihulló fényképekért.

SztárszerelemWhere stories live. Discover now