Alice - Fynewood sorozat 1.

Második fejezet --- Shonn

„Csak egyszer legyen rossz kedvem, és máris mindenki megtalál a saját hülyeségével. Még szerencse, hogy itt vagy nekem te, és leveszed a vállamról a terheket." (Clara)

Ég a bőröm. A karom és a vállam lüktet. Ki akarom nyitni a szemem, de az erős fénytől gyorsan visszacsukom. Láthatóan a nap ma reggel azt a nemes célt tűzte ki magának, hogy halálra kínozzon.

Fel kéne állnom, de amint megmozdulok, éles nyilallás cikázik végig a fejemen, le egészen a tarkómig. Nyögve megköszörülöm kitikkadt torkom. Úgy érzem magam, mintha egy átmulatott éjszakát csetepaté, végül sivatagban való öntudatlan ébredés követne, azzal az eltéréssel, hogy nem egy homoktengerben, hanem az átkozott konyha padlóján heverek.

Kidörgölném szememből az ébredés utáni fáradtságot, de az ujjaim valami ragacsostól összetapadtak.

Mi a franc?

Vörös maszlag fedi a tenyerem. Megszagolom. Az illata kellemes, paradicsomos és kissé édeskés. Megnyalom. Hmm... lasagne. Biztos tegnap este – vagy már hajnalban – ettem, miután valahogy hazakeveredtem.

A szekrénynek vetem a piszkos kezem, és feltápászkodom. A márványpultra könyökölök, mert ekkor a fejemből induló zsibbadtság végigfut az egész testemen, tonnás súlyokkal húzva le a végtagjaimat. Alig kapok levegőt, azt hiszem, a tegnap elszívott cigimennyiségtől a tüdőmet szénfekete takaró fedi. Kitapogatom a mosogatót, miközben lihegve arrébb araszolok, aztán megnyitom a csapot. A víz hűsíti a bőröm, a fejem is alá tartom, hogy kótyagosságom múljon. Nedves hajam a homlokomra tapad, a víz vékony csíkban csorog végig az orromom, le egészen az államig, majd fémesen koppan a koszos edények kisebb kupacán.

Amint elzárom a csapot, csend telepszik a házra, már csak a lefolyóba csordogáló víz hangját hallani.

Sem a testvéreim, sem a személyzet motoszkálását nem hallom, és ezt jó jelnek veszem. Még van időm rendbe szedni magam, mielőtt mindenki felkelne, vagy munkához látna.

A farmerem zsebébe mélyesztem a kezem és előveszem a körbecímkézett Tic Tacos dobozom. A tenyerembe rázok egy Prozacot, a nap úgy csillan meg a zöld és fehér gyógyszer elegyén, mintha mennyei manna lenne. Gyorsan a számba borítom, fejem hátra vetem és lenyelem.

Még le sem ér a bogyó a torkomon, máris pezsegni kezd a vérem.

Felbukdácsolok az emeltre, a szobámba. A zuhanyzást egy tíz perces fogmosással és hidratálással is megtoldom, ezek után úgy érzem, az alkohol szagát és bőröm szárazságát végleg eltüntettem. Egyedül a fejfájásom nem múlik, amiről már biztosan hiszem, hogy a tarkóm felett dudorodó pukli tehet.

A fürdőmből kilépve egyből az ajtó melletti polcra tekintek. Üres. Nem pihen rajta sem tiszta ruha, sem az előkészített táska az edzőcuccaimmal. Nagyot fújtatok, mellkasom beleremeg. Ezért fizetek a házvezetőnőnek?

Hirtelen dühömben a falba rúgok, lábujjaimba nyugtató fájdalom hasít.

A gardróbhoz lépek és a rendezetlen ruhakupacból válogatás nélkül kihúzok pár darabot. A harag keltette görcsök nem múlnak az izmomból. Egyre jobban zihálok. A sportcipőm sem lelem, a szívem vágtázó iramba kezd. Hagyom a picsába az egészet, a falhoz vágom az üres edzőtáskát és felhúzom a bakancsom. Ma inkább elkerülöm a pályát.

Lenyelek még egy szem Prozacot, aztán magamra kapom a bőrdzsekimet.

A biztonság kedvéért a párnám alatt lapuló tégelyből utántöltöm a Tic Tacos dobozom, sosem lehet tudni, mennyire lesz szükségem egy ilyen szar napindító után. Zsebre vágom a dobozt, aztán elindulok, hogy osonva elhagyjam a házat.