„Az önpusztítás azoknak való, akiknek van önképük. Melletted halhatatlan és szépséges istennőnek látom magam, szóval... rohadt nagy szarban vagyok." (Clara)
Hat óra. Nem két hónap, hanem csak hat kicseszett óra, eddig bírtam.
Izmaim tettre sarkallnak. Ha lenyugszom, utána biztos sikerül megoldanom a bébiszitter problémát.
Úgy döntök, előbb edzek, iszom, és utána mindent másként fogok látni. Vagy a mámorító öntudatlanságba menekülök. Lesz, ami lesz, leszarom.
A külvárosi bokszklub szürke betonépülete előtt leállítom a motort. Ez az egyetlen sportklub, ahol lehetőségem van kesztyű és szabályok nélkül küzdeni, és nem kell a drága kondigépeket hallgatnom, a számtalan tükröt és a tömegnövelő italok plakátjait bámulnom. Itt az utca szabályai érvényesülnek. Nincs is annál jobb, mint amikor bemoshatok valakinek, amikor a feszültségtől rángó idegek megérzik az öklömhöz csapódó bőrt. A pillanatnyi fizikai fájdalom fokozza az adrenalint, és lavinaként sodorja el a kínzó emlékeket.
Váltóruha híján a szekrényben érlelődő, izzadságszagú nadrágot és atlétát húzom magamra, aztán egyenesen a ringhez megyek. Ismerős, gondtalan arcok vesznek körül. Az itteni fiúk lazábbak, és a szemükben van valami keménység, elszántság, ami a medisoni srácokból hiányzik. Ezeket a srácokat párszor már pofán csapta az élet, mégis talpra álltak és széles vigyorral a képükön várják az újabb ütést. Tanulhatnék tőlük.
Scott kihív egy menetre. A megtermett, nálam idősebb olasz srác nem egyszer lezúzott, de az utóbbi időben rengeteget fejlődtem, és azóta képtelen visszaszerezni a fölényét. Most is ezen ügyködik, de ökle elsuhan mellettem. Miután a térdhajlatát és a fejét ért csapás a földre viszi, megvárom, hogy felálljon. Ereimben hevesen lüktet a vér. Scott, szemét rajtam tartva feltápászkodik, de ekkor mögötte megpillantok egy különös alakot. Középkorú férfi, alig fél fejjel magasabb nálam, de akkora karokat és csuklyás izmot, mint ami neki van, eddig csak a tévében láttam. Az ipse egy kibaszott szikla egy gepárd mozgásával. Egy koponyájáig szétvarrt vadállatnak tűnik, olyannak, aki biztos tudna mutatni pár trükköt. Már másodszor látom itt.
– Megint itt van – Állammal az irányába bökök. Scott nem fordul meg, cselnek véli a kérdésem.
A ring széléről Tony – Scott haverja – felel.
– Kire gondolsz?
– Arra ott – állammal a férfi felé bökök.
– Te hol élsz, haver?
Az itteni fiúknak sejtése sincs, hogy valójában ki vagyok, nem látják a pénzem, a nevem és a mindenki által kinyalt seggem. Nekik csak egy arc vagyok a sok közül. Éljen a hamis személyi, amit még Victor adott, amikor megtudta, hogy milyen helyekre járkálok. A szerint Sean Harrisnek hívnak, és a régi gyárépület mögötti telepen élek. A motorom árát pedig kaparós sorsjegyen nyertem.
Tonyra morranok.
– Ha tudnám kicsoda, szerinted kérdezném?
– James? – Tony olyan félve sutyorog, mintha Voldemort nevét ejtené ki a Roxfortban. A ringbe hajolva halkan folytatja. – A hely valamikor az övé volt, de amikor lesittelték, a felesége eladta, hogy fizetni tudja az ügyvédeket. A bátyja vette meg a klubbot. Gyakorlatilag olyan, mintha még mindig Jamesé lenne.
A boxklubbot Tony apja irányítja.
– Ez az alak a nagybátyád?
– Apa csak vezeti a klubbot, nem ő a tulaj – magyarázza.
YOU ARE READING
Alice - Fynewood sorozat 1.
Teen FictionALICE Nem tudok hazudni, anyám szerint minden az arcomra van írva. Csak egy dolgot kért, négy hónapig a lehető legkevesebb időt töltsem otthon. Szorgalmasan tanulni, dolgozni, és kerülni apámat, nehogy rájöjjön mennyi sebet rejt a szívem és a teste...
