Alice - Fynewood sorozat 1.

Harmincötödik fejezet --- Alice

„Szabály: Sose szegd meg a szabályokat, ezek tartanak életben."

A fejfájás mellett eddig nem tapasztalt érzés kap helyet: olyan kábaság, amit nem tudok hova tenni. Mintha napok óta nem aludtam, ettem és ittam volna. A bőröm húzódik a szárazságtól, és nem csak az ajkamon, a homlokomon, a karomon és a lábamon is, amitől enyhe viszketés tör rám. A gyomrom pedig egy forrongó lázadónak tűnik, annyira követeli, hogy valamivel tömjem meg. Pedig nem szoktam éhesen ébredni, miután felkelek elkészülök, megfőzök, néha még rendet is teszek anyám után, és csak eztán jut eszembe bekapni pár falatot.

Kinyitom a szemem és a fehér falaktól meg az orromba kúszó fertőtlenítő szagától összeszorul a mellkasom.

Hogy kerültem ide?

Megdörgölném a szemem, de csípő fájdalom mar a kézfejembe. A nyakam alig emelve lenézek magam mellé. Tapasszal erősített branül, az ágy mellett hangtalan csepegő infúzió, kórházi logóval pecsételt függöny.

Nem, ez képtelenség!

Emlékszem a sérülésre, nem volt vészes, utána még mozogni is bírtam, ki is mentem az esőbe, aztán Shonnhoz és... elaludtam. Sötét szempár, tompa, mélyről jövő kacaj, a saját ijedelmem, az arcába maró ujjaim, a képek, mint egy sebesen pergő filmelőzetes villannak fel, és nem áll össze a történet.

Egy arc emelkedik elém.

– Szólok az ápolóknak. – Will világosbarna tincsei kesze-kuszán állnak, sápadt arca rémesen nyúzott.

Beszélni szeretnék, de szám szárazságától olyan, mintha papírgalacsinok akadtak volna a torkomra.

– Inni – ennyit bírok csak kierőltetni magamból, mire Will oldalra perdül és egy hajlított szívószálat emel az ajkamhoz. Megszívom, az arcom hasogatni kezd. A torkomba csordogáló víztől felerősödik az éhségem és azonnal kavarogni kezd a gyomrom.

Mielőtt Will kimenne, elemeli a szívószálat, a flakon tompán koppan az ágy melletti szekrényen, aztán egyedül maradok. Csalódottság zuhan rám. Nem hiszem el, hogy kórházba kerültem. Már megint.

Megemelném a jobb kezem, de a szúró fájdalom egészen a vállamig felnyilall. Megszemlélem a csuklómon lévő kötést, az engedetlen ujjaimat, amik alig akarnak mozdulni, és a körülötte lévő sárga fertőtlenítő foltok alatt kékes zúzódásokra lelek.

Mi ez az egész?

Nagyot lélegzem és a tűvel ellátott kezem az arcomhoz emelem, mire felszisszenek. Érzem az enyhe duzzanatot. Tenyerem óvatosan végighúzom a bőrömön: az ajkamon egy vágás, mintha elharaptam volna a szám, talán a szárazság miatt repedt ki. A homlokom felétől vastag kötés fedi a fejem.

Ez valami vicc? Még nincs Halloween, én máris úgy nézek ki, mint egy félig betekert múmia?

Az ajtó súrlódására oldalra kapom a fejem. Két nővér toppan be, mögöttük Will lehajtott fejjel szűköl, és feltűnik, hogy papucsban és pizsamában van. Karját idegesen keresztbe fonja maga előtt, a saját ölére mered.

Az egyik nővér széles vállú, alacsony, de masszív alkat, biztos a betegek emelgetésétől edződött. A kékesszürke nadrág feszül a lábán, szőkés haja szoros kontyban, arcát maszk fedi. Kecses mozdulatokkal mellém tipeg, kezében vérnyomásmérő. Ellenőrzi az infúziót, majd a karomra helyezi a mandzsettát és pumpálni kezd.

Az idősebb nővér sóhajtozva megáll az ágyam mellett. Őt nem fedi maszk, kerekded arca rideg, szinte érzéketlen.

– Értesítettük a kartonodban található személyt, hamarosan itt lesz.