Alice - Fynewood sorozat 1.

Tizenhatodik fejezet --- Shonn

„Csak te, meg én, többre nincs szükségem." (Clara)

Innom kell. Jó sokat.

Will próbált beszélni velem, de szavai alig jutottak el hozzám.

Alice mellett ébredve eszembe se jutott bevenni a gyógyszereket, és az elmém ócska játékszerré vált.

Ha Alicet nézem, olyan fékezhetetlen vágy lobban bennem, ami megrészegít. Ha barátként szeretném megközelíteni – ahogy ma reggel is –, akkor újból Clarának látom.

Nem tudom, mit tegyek.

Félek, megőrülök. Megszeretem, vagy beleszeretek.

A testem ketrecbe zárt vadként őrjöng a vágytól, de az agyam még vissza tudja tartani. De vajon meddig?

Kimegyek a telepre, délelőtt egyedül vedelek, délután alszom, és miután felkelek a telep koszától ragacsosan, megérzem a derekamba nyilalló fájdalmat. A kötés átvérzett.

Otthon a többiek éppen vacsoráznak, amikor megérkezem. Molly bájosan éneklő hangon kéri, hogy csatlakozzak hozzájuk, de válasz nélkül felmegyek a szobámba. A James által feltett kötést szürke és vörös foltok tarkítják, és az alatta lévő seb nem éppen kellemes illatú. Már reggel át kellett volna kötnöm. Érzem, ahogy ég és húzódik a bőröm.

Tusolás után tiszta vízzel lemosom a kiáztatott sebből a gennyes részeket, majd fertőtlenítővel áttörlöm és lekötözöm. Most sokkal jobban fáj, mint előző nap.

A nappaliban a többiek tévét néznek, a Grut, ha jól látom. Ennem kéne valamit, mielőtt csatlakozom hozzájuk, így körülnézek a konyhában és meglep, hogy a pulton találok egy előkészített tányért, barbecue szószos marhával és édesburgonyával. Magamhoz veszem az ételt és irány a nappali.

Molly Alicenek dőlve nézi a mesét, Will az egyik fotelbe bevackolva mobilozik, de amint meglát, feltekint rám. Rosszallást látok a tekintetében, ezért óvatosan ülök le Alice mellé. Senki nem szól egy szót sem, mind hallgatunk, egyedül Molly beszél, de ő szüntelen.

Will lopva szemmel tart engem, mintha attól félne, bármelyik percben idegrohamot kaphatnék, ahogy reggel is. És ez nem áll messze az igazságtól.

A mese vége előtt tíz perccel a húgom elalszik, feje Alice ölébe zuhan, és halk csámcsogásba kezd. A szemöldököm felrántva fordulok felé, mert volt már dolgom számos lánnyal, de ilyen idegesítően hangos alvást csak nála tapasztaltam. Még a fogát is megcsikorgatja, amitől kiráz a hideg. Azt hiszem, a kishúgom elég sok pasit fog elkergetni maga mellől ezzel a szokásával. Helyes! Harminc éves koráig úgysem engedek senkit a közelébe.

– Megyek, lefektetem Mollyt – szól Alice.

A bekötött kezére pillantok, gyorsan döntök. Leteszem a tányért.

– Majd én felviszem.

Will felpattan és azonnal Molly tarkója és térdei alá nyúl, hogy leemelje Aliceről.

– Inkább én.

Lenyelem a mérgem. A tekintetem találkozik Willével, sandán Alice felé néz, és megértem, azt akarja, beszéljek a lánnyal. Beleegyezem, és gondolataim kuszán örvényleni kezdenek, amint visszaülök mellé. Azt hiszem, egy újabb bocsánatkéréssel szart sem érnék. Minél többször mondja az ember, annál inkább elveszti a jelentőségét, ezt Clara mellett megtanultam.

Amint kettesben maradunk Alice feláll, de elkapom a karját. Dühösen lenéz rám, szinte izzik a levegő köztünk.

– Eressz el – szűri a fogai között.