Alice - Fynewood sorozat 1.

Ötödik fejezet --- Alice

"Szabály: Sose beszélj az életedről!"

Várok pár percet, mielőtt bekopognék. Szükségem van egy kis időre, hogy a fájdalom okozta grimasz elmúljon az arcomról. Hasogat a vállam ott, ahol Shonn a falnak nyomott. Ugyanezt ütöttem be az asztal sarkába és a konyhapadlóba.

Mit vétettem előző életemben, hogy ezt érdemlem?

Összeszedem magam, a bal karomban lógatva a táskámat bekopogok, és benyitok az irodába. A dohány füstje azonnal megcsapja az orromat.

Még sosem voltam itt, és eddig az iskolapszichológussal sem találkoztam, így meglep a látvány. Dr. Dornan nem olyan elegáns, mint a többi tanár. Borostás, pocakos, és az inge gallérja csak az egyik oldalt van lehajtva. Lehet, ha nekem is egész nap mások gondjait kéne hallgatnom, hasonlóan szétesnék.

Egy apró fejbiccentés kíséretében köszönök. A férfi barátságosan üdvözöl, és a fotelek felé int.

– Foglalj helyet. Alice Ravin, ugye?

Bólogatok, és leülök a legtávolabbi helyre, a vörös színű fotelbe. Az ölembe fektetem a táskámat, átkarolom.

– Dr. Dornan vagyok. Örülök, hogy találkozunk. – Hasonló választ vár, de nem szólok, mire folytatja. – Először is meg kell kérdeznem, tudod, miért vagy most itt?

– Nem, uram – felelem. – Kihívtak óráról.

Dr. Dornan az asztala mögül előre sétál, és leül a velem szemben lévő fotelbe, kezében tartva egy vastag sárga mappát, rajta a nevem. Megmerevedem. Az egész olyan, mintha a rendőrségen lennék egy kihallgatáson. Nyelni se bírok.

Kinyitja a dokumentumot, és idegtépő lassúsággal lapozgatni kezd, miközben dallamosan megszólal.

– Az igazgatót tájékoztatták, hogy édesapádat a nyáron szabadlábra helyezték. Ez igaz?

Ismét csak bólogatok, ő jegyzetel, de közben válaszra várva felnéz rám.

– Sí, señor – szólalok meg erőtlenül.

– Csak Dr. Dornan – javít ki egy mosoly kíséretében. – Vagy David. Előre szólok, felírtak nekem ide pár ostoba kérdést, amit kötelezően fel kell tennem. Elég kellemetlen, így megtennéd, hogy nem kínzol, és próbálsz higgadtan felelni?

Ez nem kezdődik valami jól.

– Sí.

– Mond csak, édesapád most veletek él?

Próbálok úgy tenni, mintha szavai nem hatnának nevetségesen, de alig bírom visszatartani a feltörő kacajom.

– Az iskola vezetősége úgy gondolja, pszichológusra van szükségem, hogy feldolgozzam apám jelenlétét? Hogy újra teljes a család? Hogy anyámat megint nevetni látom? Hogy ismét két felnőtt fizetéséből élhetünk? Ami azt illeti, tényleg idegőrlő – mondom szarkasztikusan. – Ezért hívattak? – teszem hozzá gyorsan. – Hogy kielemezzék, miként hat rám egy börtönviselt ember jelenléte? Ő az apám, jó ember, és szeretem.

Dr. Dornan tekintete ellágyul, keresztbe teszi a lábát, az aktámat ráfekteti a combjára, és kényelmesen tovább lapoz.

– Ne hidd, hogy azok ott a folyosó elején ennyire törődnek a diákok lelki világával. Ha tehetnék, engem is kirúgnának. Jelenleg nem, mint pszichológus hívattalak. Ez egy magániskola, és nincs külön szociális munkása, így rám sózták ezt a hálás feladatot. – Fanyarul elhúzza a száját, láthatóan neki sincs ínyére ez a beszélgetés.