Alice - Fynewood sorozat 1.

Tizedik fejezet --- Shonn

„Szerelem első látásra? Ez csak a kétségbeesett emberek mentsvára. Illúzió az egész." (Clara)

Az ebédlőbe menet Heath oldalba lök. Az ablak felé mutat. Kiröppen a kezem a zsebemből attól, amit látok. Az ujjaim ökölbe szorulnak. Próbálom visszatartani a bensőmben feltörni készülő vulkánt, de már késő.

Nagy léptekkel az ajtó felé rontok. Két kézzel rácsapva lököm ki magam előtt.

– Shonn! – A fiúk egyszerre kiáltanak utánam.

Követnek, de nem tehetnek semmit. Már szinte rohanok. A fejem zsong, mintha ezernyi óriás hangya lepné el az agyamat, és csápjukkal meg lábaikkal körbe-körbe mászkálnának a fejemben. Amikor a park széléhez érek gondolkodás nélkül az öcsémmel ordítozó fiúra támadok. Megragadom a vállát. Magam felé fordítom, és ököllel az arcába vágok. Hallom az orra reccsenését. Elterül a földön. Felé állok, az ingénél fogva megemelem a felső testét. Öklöm lendítem.

Karom megáll a levegőben.

Will áll velem szemben. A rémület elcsúfítja az arcát.

Lenézek az alattam fekvő, véres orral nyöszörgő fiúra. Elengedem és ellépek mellőle.

– Ha még egyszer így mersz ordibálni az öcsémmel, kurvára kinyírlak, baszd meg. – Bakancsommal éppen csak megsuhintom a sípcsontját. – Úgy szétverlek, hogy anyád sem fog rád ismerni. Megértetted?

Újra belerúgok, mire Adam és Parker megragadják a karomat, és elrángatnak a magatehetetlenül fekvő fiútól.

– Ha bárkinek eljár a pofája, kicsináljuk. – Parker a jelenlévőkhöz intézi szavait, majd a sérült srác felé magasodik. – Ez rád is vonatkozik. Ha vissza akarsz kerülni a focicsapatba, akkor befogod a szád.

A fiú bólint. Most jövök rá, hogy tavaly év végén ezt a gyökeret kitették a csapatból, de ezek után Parkernek muszáj lesz rászednie edző bát, hogy vegye vissza, különben a srác a dirihez fordul.

A gyomrom is felfordul. A srác felé köpök.

Will csalódottan rázza a fejét. Elsunnyogna mellettem, de lerázom magamról Adamet és Parkert és Will után kapok.

– Mi a fasz volt ez?

– A héten beosztottak a parkfelelősök közé. – Széttárja a karját, és a többiekre mutat. – Szemétszedés, társadalmi munka. Vagy ez, vagy mehetünk a telepre élelmet és ruhákat osztogatni.

Körülnézek. Meglátom a sárga mellényes, kukazsákot, és szemétszedő botot szorongató, rettegő diákokat. Az egyik lány pityereg.

A Willen lévő mellényre mutatok.

– Vedd le!

Szó nélkül lekapja magáról. Még mindig az idegtől reszketve magam után rángatom.

– Ez a kibaszott iskola a mi tulajdonunk, és nem hagyom, hogy mások után takaríts. Azonnal elmész a titkárságra, és lerendezed ezt a dolgot.

– Pedig már megszoktam, hogy rohadt nagyképű alakok után takarítom a mocskot.

Megtorpanok. A szeméből áradó gyűlölet a mélybe taszít. Bűntudattól keserű a szám.

– Ne fáraszd magad holmi bocsánatkéréssel – folytatja. – Inkább gyere haza. Ez nem kérés!

Fölényes vigyor ül ki az arcára.

– Nem vagyok kíváncsi sem a személyzetre, sem apára – mondom, és hátat fordítok neki. Még valamit utánam kiált, de próbálom kizárni őt az elmémből.