Alice - Fynewood sorozat 1.

Negyedik fejezet --- Shonn

„Csak azzal éri meg őszintének lenni, akit igazán szeretünk. A többiek rohadtul bekaphatják." (Clara)

Feszültség költözött a testembe, ki szeretne törni, és ettől szörnyen viszket a bőröm. A torkom is porzik. Ha ihatnék valamit, szűnne a nyugtalanságom és uralhatnám a mozdulataimat.

De a reggel történtek szele bűzös fellegként leng körbe.

Muszáj leállnom a piával.

Soha többé semmi alkohol!

Kezem reszket, ahogy próbálom a kártyám a zár leolvasójába beilleszteni. Csak egy gyors, rutinos mozdulat, mégsem sikerül. Mintha az egész folyosó rázkódna, a szekrényekkel és a falakkal együtt. Kézfejemmel megtörlöm a szemem. Az a negyedik Prozac, amit az első óra után kaptam be, nem kellett volna.

Végre sikerül kinyitnom azt a rohadt ajtót. A bukósisakom éppen elfér benne, kivenném, azt a látszatot ébresztve a többiekben, hogy máris meguntam a sulit és lelépek, de egy formás test kígyózik mellém.

– Szia – a lány kéjesen az ajkába harap. – Ma este talizunk?

Ez nem a zaklatós picsa, aki óra után rám tapadt. A ribanc jelző készülékem felvillan, és élénk pirosan villogni kezd. Magamhoz veszem a sisakom, becsapom az ajtót és nekitámaszkodom, közben tüzetesen végignézek a lányon. Nem visel melltartót, a bimbója úgy üti át a felsőjét, mint aki fogasokat rejteget a falatnyi anyag alatt. Egy ilyen csajt nem vihetek Molly mellé.

Cseszd meg Will!

Annyira belém ültette a bűntudatot, hogy még ebben a lányban is a kishúgom jövendő bébiszitterét keresem. Hát, ő nem ment át a vizsgán.

Kezdek begolyózni ettől a szar felelősségizétől. Elképzelésem sincs, Will miként bírja nap, mint nap.

– Holnap... – eltöprengek a nevén, de nem jut eszembe. – Cica.

A lány durcásan csücsöríti rúzsos ajkát.

– Akkor holnap.

– Igen, holnap – ismétlem, és hátat fordítok neki. Veszi a lapot. Ahogy elsuhan mellettem, tenyere végigsiklik a vállamon.

– Shonn, te hova mész? – Kip a kezemben szorongatott bukósisakra sandít, ahogy becsapja a mellettem lévő szekrény ajtaját.

– Dolgom van – felelem. – Majd a délutáni edzésen találkozunk. – Olcsó hazugság, de szarok rá.

Kip dühösen fúj egyet.

– Remek – morogja Adam a tökéletesre fésült bubifrizurája alól. – Gondolom, akkor ne is várjunk. – Átkarolja Sophie derekát és az étkező felé indulnak.

Parker még egy utolsó pillantást vet rám, közben a fejét csóválja. Csapatkapitányként úgy véli, felelősséggel tartozik minden játékosért. Egész nyáron a lógásaimmal nyaggatott.

– Szedd össze magad, különben kitesznek – figyelmeztet.

– És az kinek lenne rossz?

Nem felel, tudja, hogy szükségük van rám. Talán nem vagyok a legjobb csapatjátékos, de piszok jól védek. Van valami előnye annak, ha az ember állandóan szét akarja veretni a fejét.

– Cseszd meg! Néha másra is gondolhatnál, nem csak magadra – veti a szememre Kip, ahogy elhalad mellettem. A suliban ő az egyetlen, akinek hagyom, hogy beszóljon. Túl jó gyerek ahhoz, hogy beverjem a képét.

– Azon vagyok, ha tudnád, mennyire – felelem, de már csak magamnak.

Amint elmennek, észreveszem a mindig szexi és elragadó hajrálányt, Blairt. Az ablaknak támaszkodva áll, tekintetünk találkozik, és ekkor közelebb lép.