Alice - Fynewood sorozat 1.

Huszonhatodik fejezet --- Shonn

„Csak te meg én!" (Clara)

A karomban tartom, érzem teste melegét, a hátán lévő egyenetlenségeket, szíve szelíd dobbanásait. Önszántából alszik mellettem. Akar engem, igent mondott és válasza úgy hatott rám, mint tornádó után a napsütés. A világ egyik pillanatról a másikra színesedik, a vihar robajai elhalnak, csak az éj hangja marad, amit Alice légvételei tesznek teljessé.

Mégis keserűen összeszorul a szívem. Észrevettem az Alice szavaiban megbúvó bizonytalanságot. Nem tudja, mit érez, mit is szeretne. Ez a békesség nem végleges, a felhők gomolyognak, és csak rajtam múlik, elsodorja őket a szél, vagy összesűrűsödve újabb vihart szülnek.

Lábát átvetette az enyémen, feje a mellkasomon nyugszik. A felsőmet szorongatja, és szinte mozdulatlan. Az elmúlt egy órában a kisujja se rángott meg. Megérintem a vállát. Az iránta ébredt vágyam égetve árad szét a testemben. Simogatni kezdem.

Bőre majdnem mindenhol egyenetlen. A telefonommal gyér fényt csinálok, elhúzódóm tőle, lába kissé lecsúszik a lábamról. Óvatosan - nehogy felkeltsem - felhúzom a felsőét. Sebek. Sebek a hasán, melyeket az ajkammal is éreztem.

Idegesen a hajamba markolok. A tehetetlenség eluralkodik rajtam, őrjöngeni tudnék. Puszta két kezemmel verném szét az apja fejét.

Össze kell szednem minden bátorságomat és beszélnem kell apával. Hó végén hazaérkezik, addig szól Alice szerződése, de nem engedhetem vissza oda, ahol ezt teszik vele. Ide kell költöznie. Ez az én házam, azt engedek ide, akit csak akarok, viszont Alice még kiskorú. Apa eléggé szívtelen ahhoz, hogy képes legyen leülni egy asztalhoz Alice apjával és fizetni neki, csakhogy a lánya nálunk maradhasson. Ez vajon emberkereskedelem? Vagy örökbefogadás? Mindegy, az a lényeg, a fickó ne csináljon balhét.

Egyedül ébredek, és ez csalódással tölt el. Az órára tekintve viszont egyből megértek mindent. Hét óra, Alice már felkelthette a húgomat. Gyorsan kikeresem a matekkönyvét, aztán összekapom magam és nekikészülődöm a reggeli futásnak. Széles mosollyal indulok a konyha felé. Alice éppen szendvicset készít Mollynak, aki lábát lóbálva ide-oda forgolódik a széken, de tekintete az asztalon lévő tabletet bámulja.

Will a mobilját nézegeti, mint mindig.

Hozzájuk sétálok, előbb a húgom feje búbjára nyomok egy puszit, aztán szorosan megállok Alice mellett, elé hajolok, vágyom az ajkára, de ő elhajol. Csókom a füle előtt csattan.

A homlokom ráncolva várok, nem értem ezt a hirtelen távolságtartást.

- Kérsz reggelit, vagy előbb futni mész? - kérdezi, miközben Molly tányérjára csúsztat egy szendvicset. Úgy viselkedik, mintha tegnap este semmi sem történt volna köztünk.

Az nem lehet, hogy máris meggondolta magát.

Alice ellép, hallom a hűtő nyitódását, dobozok súrlódását. Tekintetem találkozik Willével. Ajka feszes csíkban, orrlyuka kitágult.

- Beszélhetnénk? - Az asztalra csap és feláll, süt róla az idegbaj.

Remek, itt ma mindenki bal lábbal kelt. Tudomást se veszek róla, Alice után fordulok. Tesz-vesz a konyhában, feleslegesen. Láthatóan keresi a munkát, csak ne kelljen rám néznie. Gondolataimra ködös fellegek borulnak, mellkasom remeg meg elsőnek, utána a karom, az ujjaim.

Az emelet felé csörtetek. A léptek alapján Will követ. Az orra előtt becsapom a szobám ajtaját, az ágyamhoz lépek a gyógyszereimet keresem. Amint kezembe veszem a tic-tacos dobozom nyílik az ajtó. Aztán csukódik.